Ahogy már be is jelentettük, teljes elánnal dolgozunk, hogy minél több kiadvánnyal fogadjunk benneteket a Könyvhéten. A legfontosabb ezek közül a folyóirat ez évi kettes száma, amely Izrael 75 születésnapja jegyében készül. Volt már ötven (https://multesjovo.hu/en/termek/mult-es-jovo-1998-2-3/), hatvan(https://multesjovo.hu/en/termek/mult-es-jovo-2008-2-3/) hetven (https://multesjovo.hu/en/termek/mult-es-jovo-2018-2-3-letoltheto/) szülinapi számunk. Tehát tematikus összeállításunkkal elkísértük a fiatal államot az érett felnőtt korától az időskora kezdetéig. (Miközben magunk sem fiatalodtunk.)

Ezúttal nem várjuk meg a következő kerek számot. Ugyanis Izraelt most nemcsak a harmadik világháború eszkalálódó hatásai, s nyomán a nagyhatalmi átrendeződések fenyegetik, hanem – és ez rosszabb – saját maga meghasadása, társadalmi kohéziója meggyengülése, s ezáltal sebezhetővé válása. Tehát a születésnap tele szorongással, de azt ki kell mutatni-beszélni. Most és innen Budapestről, hogy kimutatjuk aggósásunkat, szolidaritásunkat.

S bizony – lehet, nem is olyan távoli korrelációban az itt leírtakkal: – ki tudja, hogy együtt ünnepelhetjük -e Izrael 80. X-ét? Azaz: a Múlt és Jövő életben lesz -e egy fél évtized múlva? (Hiszen Magyarország is ugyan azoktól a tőle független, külső és globális bajoktól és belső megosztottságoktól szenved. (De legalább a régi, és közismert „Nekünk Mohács kell tradícióink folytatásaként.)

S lehet -e a szorongásos évfordulóra úgy készülni, hogy közben közel ezer rakéta hull a – szó szerint – „lángoktól ölelt kis országra”? S mire fordul a nap, hány újabb záporozik rá? Mi segít? Óvóhelyre szaladni, vagy bulizni? (40 000.ren a Jarkon Parkban.) Megzavarodva az izraeliek sem tudják mi a helyes „válasz” a rakéta esőre.

S mi sem tudjuk mi a helyes magatartás, mert olyan ellentmondásos Max Nordau vagy Zsabotinszkij életével és hatásával foglalkozni, képaláírásokat, lábjegyzeteket pontosítani, amikor a cionista (és nem a messiási) álom egyszerre látszik megvalósulni, s ugyanakkor komoly katasztrófák szélére sodródni. (Még az is lehet – ki ismerné a Föntlévő soha nem direkt szándékait – a külső veszély ment meg a „végzetes szakadástól”.)

Goldziher Ignác könyvét azért tesszük most ide, mert a cím- és hátlapját Dzserba szigetén, a legrégibb zsidó közösségben kattintottam, a kalandozásaim korában, 1981-ben.
Most ott is gyilkos merénylet fojtaná a szót a zsidóság megélésében, ott is a rettegés fojtja a szót a szelid imákba és fohászokba.