Ábrahám Verának és minden Közreműködőnek, hálás szeretettel

A közelmúltban, beteg férjemet ápolva, nem juthattam el a szegedi zsidó Hitközség méltán teltházas bemutatójára, ahol az érdeklődő és lelkes közönség a rendkívül sokoldalú Ábrahám Verát és a teljesen nonprofit, egyértelműen kincsestárral felérő kötet héber nyelvű részének gondozóját, Bányai Viktóriát faggathatta a közönség, mégpedig Csizmadia Edit, a Somogyi Könyvtár kiváló kutatója hozzáértő és nagyon kedves moderálásával.

Bevallom, napokon át jegyzeteltem, színes cédulákkal tömtem meg ezt a páratlan értékű, hiánypótló könyvet, amelyet Ábrahám Vera küldött el nekem, de a téma – a Lőw Immánuel által 1940-ben a Szegedi Hitközségnek ajándékozott könyvtár sorsa – egyszerűen versbe ragadott. Többek között azért, mert a könyvtárat alapító apa és fiú, Lőw Lipót és fia, Immánuel, szegedi családommal, a Seifmann famíliával közeli, baráti kapcsolatban voltak. Az apa, Lipót, ugyanúgy „negyvennyolcas” volt, mint ükapám, Seifmann Mór, Immánuel pedig, ahogyan erről „Ida és Gyula. Dédszüleim története” című családregényemben részletesen írtam, komoly lelki és erkölcsi segítséget jelentett abban, hogy zsidó dédanyám, Seifmann Ida és dédapám, a katolikus Vaniss Gyula nem mindennapian boldog fél évszázadot élhessen együtt. S azért is, mert megláttam benne Lőw Immánuel végtelen emberi tisztaságát, minden tudása mellett gyermeki hitét, hogy 1940-ben (!) bízott abban, hogy szeretett hitközsége könyvtárát, könyvtárukat is képes lesz megoltalmazni! Sancta naivitas!

Számomra, a könyvtár hányatott sorsáról olvasva, talán az alábbi sorok a legmegrázóbbak: „1944 júniusa (Immánuel rabbi gettóba kerülése táján) a Lőw-könyvtár – ahogyan Ábrahám Vera írja – „a zsidó iskola kertjébe került… majd így folytatja: „Az 1944 évi szétdúlás észleléséről, majd a megmentés érdekében tett lépésekről Csongor Győző írt, miszerint [t. i. Lőw] Nagy értékű könyvtárát az eső verte a zsidó iskola kertjében, Czibula Antal (1879–1953), aki ugyancsak számkivetésben élt saját szülővárosában, hívta fel rá a figyelmet. A könyvek a két oroszlán [a két Lőw, apa és fia valóban Júda két oroszlánja, nem csupán német nevük magyar jelentése, hanem hatalmas lelki és szellemi erőtartalékaik miatt is, csak éppen nem a támadó, hanem a megmentő oroszlánok közé tartoztak! P. É.] nagyértékű gyűjteménye ideiglenesen a Somogyi Könyvtárban került raktározásra.” 

Ezt követte a továbbiakban a „Habent sua fata libelli” különösen is keserves változata, amelynek során 1948-ban a könyvtár oroszlánrésze bedobozolva Budapestre került, ahol a Rabbiképző Szemináriumban várta jobb sorsát 1957-ig. Abban az évben került ki Izraelbe, az ottani Nemzeti Könyvtárba, amely, a könyvek értékének fejében oroszlánrészt (ha már Izrael címerállata!) vállalt a szegedi nagy zsinagóga karbantartásából. A magyar és német nyelvű jegyzékek között böngészve végtelen csodálat fogott el apa és fiú rendkívüli sokoldalúságát, a teológiában, a különböző felekezetek történetében, a judaisztikában, a növénytanban, de még a pszichiátriában, az egyház- és házasságjogban, de még a műszaki tudományokban való jártasságát is felfedezve. S azt az ökumenikus gondolkodást, amire őket nem valamiféle központi irányelv, hanem határokat nem ismerő Isten- és emberszeretetük vezette őket. Idézzük végül Buk István, a Szegedi Zsidó Hitközség elnöke szavait: „Egy szoba könyvek nékül olyan, mint a test lélek nélkül”– írta egykor Cicero. A Lőw család, ahogyan hivatását, úgy szobáját is lélekkel töltötte meg. Ábrahám Vera kiváló összegző munkájának érdeme, hogy a kutatás eredményeit ugyancsak lélekkel megtöltve tárja a kedves olvasó elé. A kiadványt őszintén ajánlom mindenkinek, fogadják szeretettel, vallási hovatartozástól függetlenül.”

Mindehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy a Szerző magánkiadásában, kis példányszámban megjelent könyve nem került kereskedelmi forgalomba, így nagyon fontos volna, hogy az izraeli Nemzeti Könyvtár digitalizálva közkinccsé tegye a náluk lévő műveket. Továbbá az is, hogy ez a fontos Ábrahám Vera-könyv, beleértve Bányai Viktória munkáját, a héber nyelvű anyag 1950-es lajstromát, legyen hamarosan online is elérhető, számos okból, köztük a zsidó- keresztény párbeszéd tartalmas megerősítése érdekében.

Végül egy személyes megjegyzés: közvetve a könyv nyomán született versemben, Scheiber Sándor iránti tiszteletből, a Lőw nevet úgy írtam, ahogyan ő, s még sokan a régiek közül, azaz hosszú „ő”-vel, noha természetesen ismerem a „die Löwe” szó korrekt helyesírását.

A rabbi utolsó portréja

  „Az élet alkonyán összetört roncsot láttam,
akire időnként a feledés jótékony szunnyadása
borult. Irodáját látta maga előtt és könyvtárát!”

Scheiber Sándor, Emlékbeszéd Lőw Immánuel felett, Szeged, 1969.

A hittestvéri festő,
Perlrott Csaba Vilmos
kezében a ceruza
fájdalmasan megremegett,
hiszen a téma nem Nagybánya
sok, szépséges fája
és százszínű virága volt.
(Die Flora der Juden und der Christen,
a híres Lőw-mű címe után, szabadon!)
hanem egy olyan aggastyán,
s egyszersmind pátriárka-halott,
a rajzteremmé átalakított,
hideg szükségkórházi teremben,
aki a vagonból már
alig-élőn kiemelve,
bár Auschwitz láng-torkából kimentve,
de a hozzá méltó búcsútól
mégiscsak megrablottan távozott.

Akkor ugyan mit számított,
hogy ifjan a kipát vitézkötéses
mentével, magyarként viselte.

A megszenvedett,
végső békességben,
a könyvtelen, gyötrő,
de imákban gazdag
gettó-napok
után, reméljük, hogy
valóban ármádiányi
könyvéről álmodott.

Ő, családi krónikánk Oroszlánja,
akinek áldó „igen”-je nélkül
nem őrizhetné szemem
dédanyám, Seifmann Ida tekintetét.

Ha szikrázott is akkor,
negyvennégy júliusának
huszadik napján a nyár,
érzem, hogy egy időre
szürkeségbe borult az Ég.

Petrőczi Éva