Nagyon szép, a purim színeivel, képeivel, dallamaival ékes írás született Kőbányai János tollából, ez az elgondolkodtató esszé e vidám, életteli, „kereplős” és „esztertáskás” zsidó ünnep idén a háború miatt különösen nehéz megünnepelhetősége mellett, természetesen, 1848-at is megemlíti. Amely számomra kétszeresen drága ünnep.
Szegedi, anyai őseim oldaláról nézve azért, mert ükapám, Seifmann Mór, még ifjú, a Felvidékről az Alföld szívébe került kárpitoslegényként, egyike volt azoknak a zsidó ifjaknak, akiket az akkori szegedi főrabbi,   Lőw Lipót hívott hadba, Kossuth zászlaja alá. 1901-ben, amikor a város megbecsült virilistájaként, a hitközség egyik oszlopaként, minden jó ügy segítőjeként meghalt, temetése nem maradt zsidó „magánügy”. Sírja fölött meghajtották a jó fél évszázada őrzött nemzetiszín lobogót, s a város zsidó lakosai és papjai, köztük Lipót rabbi apjához nagyon méltó fia, Lőw Immánuel mellett minden szegedi felekezet vezető papjai jelen voltak. Ez a közös tiszteletadás nem a vagyonnak, nem az udvari szállítói címnek, nem a párizsi bútortervezői aranyéremnek szólt. Korántsem. Hanem annak a fiatalembernek, aki üzleti szempontokat, házasságot, mindent félretéve magyarnak vallotta magát, s ehhez méltóan is cselekedett. Istennek hála, a szabadságharcban szerzett sérüléseiből felgyógyult, s feleségével egész dinasztiát alapított, nyolc gyermekkel, köztük Ida (élete első 27 évében: Nanett!) dédanyámmal.
De nincs okom szégyenkezni apai ükapám, dr. Johann Ludwig pécsi orvos miatt sem, aki, bár 1848-ban még csak mindössze 23 éve élt Pécs (Fünfkirchen) városában, de, ha nyelvtudásában még nem is hibátlanul, lélekben már teljesen magyarnak vallotta magát. Olyannyira, hogy a forradalom oldalán álló katonaorvosként ő volt az, akinek, a volt miniszterelnök és éppen „fővádlott” öngyilkossági kísérletekor, Batthyány Lajos nyaksebét el kellett látnia. Az első felelős magyar kormány miniszterelnöke nagy szeretettel emlékezett meg róla név szerint, az interneten is olvasható naplójában. Mielőtt a sortűz végzett vele, azért hívta közelebb magához a papot, mint nagyon megkedvelt, német neve és gyökerei ellenére magyarrá lett orvosát, mert Isten iránti hite ezt diktálta. „János doktor” ezt követően a pécsiek nagyon szeretett orvosa, több járvány megfékezője lett, emlékét a pécsi temető falában egy díszsírhely őrzi. Egy tomboló diftériajárvány ragadta el tőle és feleségétől, Schmidt Alojziától egyik gyermeküket, az alig öt évet élt Barbara Juliannát, azaz Bettikét.
Sokan, s teljesen értelmetlenül kérdezték meg tőlem az idők folyamán, hogy melyik ősömet tartom nagyobb becsben. Ma, 2022 szomorkás márciusának idusán is csak azt mondhatom, amit mindig. Nem szoktam, nem tudok, nem akarok és nem fogok különbséget tenni zsidó, katolikus, református, görögkeleti, s evangélikus felmenőim között. Ahogyan négy gyermekemet és hét unokámat nem állítom „rangsorba” – úgy őket sem. A Fennvaló rendeltetéséből mindnyájuk közös örököse, illetve – ifjabb sarjainkat tekintve – az ő sokféle, de Magyarországhoz mindig hűséges vérvonaluk továbbvivője vagyok. Élhettem volna Ausztriában, Hollandiában, Németországban, Amerikában. De itt élek, mert ezt az országot és nyelvet szeretem, az egykori „negyvennyolcasok” töretlen, talán naiv, talán gyerekes, de mindig érdek nélküli hitével, és reménykedésével. Alapvető szelídségem mellett olykor Eszter királyné harcias temperamentumával, indulatosságával. 1956-ban, szüleim kivándorlási tanácskozását véletlenül meghallva, éppen öt és fél évesen így sírtam fel: „Nem hagyom itt a nagymamáékat és a János vitézt!” Ma is azt mondom: „János vitéz, te pásztorkirály, köszönöm, hogy itt tartottál.”

Lőw Lipót, a „negyvennyolcas” szegedi főrabbi