Az elmúlt két év ünnepeinek narratívája a bezártság, elszakítottság és zoom áthidalhatatlan hídjain billegett. A COVID diktálta elbeszélés elkövetőinek szerepét a fürgén mutálódó vírusok vindikálták maguknak, s az áldozatok riadtan védekező helyét pedig mi, az egész emberiség játszottuk el. Nem is léptünk ki a koronavírus járványból magából – csak a drámájából. Mert megunván az áldozati szereposztást, valamint a pusztításban elért kórokozók sikereit, az ember félrelökte a denevér leheletből kirajzó hadakat, s maga állt helyükre. Mérgezni, sebesíteni, emberi életet elvenni mi is tudunk! S az úgynevezett fejlődésünk is arról szólt, hogy amit Isten megteremtett, annak a lerombolását minél precízebben és pusztítóbb hatással el tudjuk végezni. Ez való a TV híradók és online fórumok vezető „tartalmai” közé, hiszen nem lehet lekötni a figyelmet évekig vakcinák és lélegeztetőgépek, valamint a velük dolgozó küzdő egészségügyiek és betegek valóság show-jával. Az Ukrajnában meggyilkolt emberek, városok, falvak, s az onnan az egész világba szétspriccelő – COVID áldozatok számát már két hét alatt hajazó –, hazájukból kiforgatott menekültek jól töltik be a rettegés tovább csigázásában utazó „évadokat”. Mi, a nézők tehetetlenek vagyunk – a világ úgy lett berendezve, hogy nem kapcsolhatjuk ki a készüléket. Nem vonulhatunk ki – sem a természetbe, sem máshova –, mert olyan erősen, s olyan ezer szállal vagyunk bekötve a globálisan megrendült civilizációba, hogy a hanyatlása, ha akarjuk, ha nem, magával ránt a mélybe. Mihail Bahtyin (ha szabad említeni, ha halkan is, de orosz) filozófus szerint az emberiség az igazi, el nem idegenedett arcát az ünnepeiben mutatja fel, éli meg.

A Purim nemcsak azért tipikusan zsidó ünnep, mert Eszter könyvében a zsidó szent könyvek része. (Noha az egyetlen, amelynek cselekményét nem az Isten, hanem valóságos emberi hősök irányítják, s ezért csak utólag kodifikálták, akár a Makkabeusok könyveit.) Az ünneppé kristályosult elbeszélés zsidó tulajdonsága a történet dinamikájában nyilvánul meg. Ugyanis ebben az örömünnepben is megjelenik a rettegés, az egész nép kiirtásának valós veszélye. Milyen emelkedett alkalom az, amely a kiirtatás megúszása után sóhajt fel. Milyen öröm ilyen súlyos árnyék alól kiszabadulni? Ne kérdezzünk minderre – ez a tapasztalat, az effajta csodavárás jutott nekünk. Ezt oszthatjuk meg most egész Európával – nevezetesen, hogy szinte munkaeszköz a csoda –, persze furfang, elszánás kíséretében. Hiszen de frappáns lenne éppen ez a közeljövőben Purim, vagy a vele közeli magyar nemzetté válás ünnepén, ha a gyilkolás sorozat adását, valamilyen technikai hibára, félreértésre hivatkozással, de megszakítanák. (Bár az évadkezdeten már annyi kár keletkezett, hogy évtizedek munkájával lehetne helyrehozni – ezért a felszabadulás happy endje eleve ellehetetlenült.)
Nem, nem lehet semmiképen sem ünnepi hangulatba ringatni magunkat. Sem a közelgő parlamenti választásokkal elócskásított szent, mert a magyar nép erejére emlékező nemzeti ünnepen, sem Purimkor, amikor hivatalosan is csodát várunk – mert az elmúlt két hétben annyi szörnyűség esett meg itthon verbálisan, s a határaink közvetlen közelében emberéletek ellen, ami szinte becsületbeli üggyé teszi, hogy legalább ne akarjuk jól érezni magunkat. Csak a szolidaritás, a valamilyen segítés oldhatja fel ezt a rossz érzést.
Az egyetemes zsidó történelemnek sorozatban a talán legtöbb szenvedést okozó hely szellemét ezekkel a dalokkal idézzük fel a szomorú ünnepnapokon.

A Múlt és Jövő Közössége

Kőbányai János: Egyetértés háborúk évadján