A próbára bocsátás tanúskodás és tanulás folyamata is egyben. A „mindennapi” és a társadalmi élet szintjén. A karantén-lét itt is, ott is ugyanazokat a médiumokat kínálja: a televíziót (arutz 12, amit ugyanolyan rendszereséggel és kizárólagossággal nézek Budapesten egyedül, mint feleségemmel kettesben lodi albérletében), az internetet – ahol a magyar és izraeli médiumok ugyanazokat az oldalakat, tartalmakat kínálják a közép-európai és közel-keleti régiókban.
Hosszú ideig a rendkívüli hőség és a ki-be kapcsolt légkondi is azonos környezetet biztosított – csak harangszó helyett zümmög be a leeresztett redőnyű szobába a müezzin panaszos megállapítása – nevezetesen, hogy Allah akbar –, s mellettük be-be szűrődő sófár sípolása– valaki a közelben tréningezik a jom kippuri tülök megfújás sikeres véghezvitelére.
A való világ töredékes morzsalékai: az éjszakai kicsapongás a kihalt utcákon – átlépve a számunkra megengedett 500 méteres rádiuszt –, és a boltban vásárlás élménye nyújt valami eligazítást, hová is horgonyzott le bennünket a virtuális világ.
Azonban akad még két valóságos világba bevert cölöp, amelyekbe bele lehet kapaszkodni. Amelyek kiengednek az egész életterünket lefedő karantén börtönéből – ki az emberi közösségekbe. Ismerős és sürgősen megismerni vágyott emberek hús-vér közelségébe. Ezek: a közös ima és a tüntetés.

Amelyeket nem tilthat be emberi hatalom. Az egyik érvelés eredője: a kimondhatatlan nevű Föntlévő. Vele hogyan is lehetne betiltani a párbeszédet – a gyülekezés házaiban, ahol a Tóra tekercs jelenléte képviseli a legfelsőbb, de bármely formájában is elképzelhetetlen és felfoghatatlan hatalom forrását. Egy kormány, egy parlament, egy miniszterelnök milyen alapon is szólhatna bele a vele folytatott párbeszédbe. A tény, hogy a járvány érintettjei elsősorban a vallásos társadalomból rekrutálódnak – melynek központja a zsinagóga –, ebből a szempontból nem adu-ász-érv. Ugyanis az igaz, hogy ennek a népességnek a lakóterei csupán alvásra vannak berendezve – a többi közösségi terekben, imaházakban, jesivákban, születési, férfivá avatási, esküvői szertartásokra berendezett helyiségekben zajlik, ahol a járvány általában a legkönnyebben szedi az áldozatait –, azonban a hatóság ugyanazt kívánja elvenni, amit maga a gyilkos Covid: az életet. Ha ez az élettér megszűnik, a legveszélyesebb gondolatoktól vajh ki védhetne meg? Nevezetesen, hogy akinek hatalmában van a világmindenség, akihez igazoltan ez a nép a leghűbben ragaszkodik a legkörmönfontabb előírásait betartva – miért vele esik meg a legnagyobb rátában a megbetegedés? S ha már igen, az istentelen hatóságok, a maguk megelőző(nek hitt) intézkedéseivel milyen alapon avatkoznak be ebbe a komoran fenséges kapcsolattartásba? Minek zavarják meg a kezet, aki most – igaz szaporább ítéletekkel – forgatja az Élet roppant fóliánsát, ahová beírja, vagy nem írja be képére alkotott teremtményeit.
A másik (jog)forrás szinte hasonló szellemi eredőhöz fordul. A demokráciához. Mert a gyakorlatban Istent is az ember teremtette magából – a Mózessel folyatott bizonytalan hátterű, tanú nélküli égő csipkebokor megvilágította párbeszéd nem perdöntő –, akár ezt a hasonlóan fennkölt és isteni eredetű eszmét. Nevezetesen, hogy minden ember egyenlő, s joga van kifejtenie véleményét. Ezt az igényt, jussot szintén nem írhatja felül földi hatalom. Az, hogy az emberek halomra halnak, a kórházak túlzsúfoltak, s hogy igazoltan a közösségi együttlétek azok a helyek, ahol a koronavírus az egyik emberről a másikra rácsimpaszkodva terjed, nem ok és ürügy arra, hogy bárkit megakadályozzanak abban, hogy Bibi Netanyahu pofájába vágja, hogy elmehetne melegebb (van Izraellél melegebb?) tájakra, s hogy a legötletesebb báb-karikatúrákkal gúnyolják ki őt és feleségét, Szárát – ezt a jogot kétségbe vonni éppolyan, mint a jó Teremtőét. Mégpedig a kormányfői rezidencia ablakai alatt, Jeruzsálem Balfour utcájában. S ebben nem lehet az akadály, hogy valaki többszáz kilométerre lakik a mágikus, már kegyhelynek felfogható helyszíntől – ezért a teljesen lezárt, ellenőrzőpontokkal feldarabolt országon átvonulást kell biztosítani minden halandó számára, hogy áldozatát bemutathassa a demokrácia oltárán.
Ezért nem lehetett lezárni Izraelt – mert mit mondok a vallásosoknak, hogy tüntetni bezzeg szabad?, a szekulárisoknak, hogy imádkozni szabad? (mögöttük koalíciós pártok akaratérvényesítőivel) – miközben mint egy kéjesen gúnyolódó, „na ezt hogy oldod meg kisapám?”-akarat egyre emeli  a megbetegedettek és halottak tétjét.
A cselekvés, vagy annak elmaradása tétjét.
Vígaszt csupán a humoros műsorok témaválasztása és színvonala nyújt. Mindenből viccet csinálnak – és mivel a járvány a legfenyegetőbb, tehát abból. (Ez nemcsak vigasszal, de büszkeséggel tölti el az egy magyar zsidót – látni és tapasztalni, ami maga egy kvadrofon élmény –, hogy Ágai Adolf, Nagy Endre, Karinthy Frigyes, Avigdor Hameiri és Efraim Kishon találmánya hogy, s milyen életmentő funkcióban eredményes – szerintem a Scud rakéták és szuper bombázók hatékonyságával versenyezve.)
Az biztos, hogy ama „beírás az élet könyvébe” közhely-rutin soha nem vált ilyen éles kérdéssé és kétellyé.
A próbára bocsátás állapota. Amelynek fenséges kietlenségét most módunk van megérezni, s ahhoz méltóan viselkedni.

Ezt a megrendült, vagy humoros emelkedettségbe kerülést kívánja, a jó egészség mellett a Múlt és Jövő Közössége!