Leírás
Ez a számunk egy ívvel hosszabb terjedelmű, mint a megszokott. Nem azért, mert olyan jól áll a Múlt és Jövő szénája, s még csak azért sem, mert a szerzők elárasztottak a kéziratokkal. Éppen ellenkezőleg: a 30. évfordulónkon túllendülni és a negyedik X-be lépni igen sok szellemi és egzisztenciális kérdést vet fel. Mintha minden számunk az utolsó lenne!
Vajon elsodor-e bennünket a jelenlegi, a 2018-as magyar országgyűlési választások eredményét a kultúrában is érvényesíteni kívánó Kulturkampf? (Amelyben a szerkesztő – ezt nem kerülhette el saját integritása védelmében – markánsan kinyilvánította a véleményét. Nem különben a sorosozás ügyében – e hasábokon is.) S itt bevallhatjuk: az e számunkban is folytatódó nekrológok sorozatát nem látszik pótolni egy új szellemi nemzedék. S ha egyszer mégis, lesz-e időnk bevárni őket?
Mindezeket a kételyeket, szorongásokat már a folytatás akarása okán is illik bevallani – hogy erőinket a 40. évforduló célszalagja átszakítása érdekében koncentrálhassuk.
Ebben a számunkban, egy a magyar szellemi életben jelentős személyiség szociológiai, pszichológiai mélyvilágával ismerkedhetünk meg. Vajda Júlia a magyar holokauszt-túlélőkkel készített interjúiról nevezetes – amelyeket különleges pszichológiai módszerekkel készít. Ezúttal meghatványozta írásai hatását, mert öninterjút is készített, valamint apjával – Vajda Mihály filozófussal – a holokauszttraumát a középpontba állítva. Ez a revelációs írás – „Háttértörténetek” – egyúttal ritka szögből világítja meg a magyar értelmiség egy meghatározó részének mélyvilágát. Ehhez az íráshoz kapcsolódik Vajda Mihány esszéje, az „Esetleges feljegyzések, melyek jól illenek Stefan Zweig tapasztalataihoz”, valamint Vajda második (német) feleségének, Barbara Smitmans-Vajdának az írása, „Remény, utópia, vagy rezignáció és elkeseredés” -, aki először publikál lapunkban.
Az már csak játék a nevekkel, hogy Vajda Lajosról is közlünk egy tanulmányt – a most nyílt szentendrei gyűjteményes kiállítása alkalmából. (Véri Dániel Vajda Lajos zsidóságát elemzi.)
Konrád Miklós tanulmánya – „A magyar zsidóság aranykorának árnyoldala” – megkapargatja a hamis igazságot, hogy a kiegyezés utáni években a magyar zsidóság sorsa gondtalan („aranykor”) lett volna. Kőbányai János publicisztikája a sok vitát kiváltott Sargentini-jelentés zsidóságra vonatkozó passzusait elemzi – és meglepő következtetésekre jut. Száz éve született Mándy Stefánia költőnő, akiről egy szép emlékestet szervezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban fia, Tábor Ádám. Az itt elhangzó versekkel és Faragó Borbála erre az alkalomra írt esszéjével emlékezünk meg a költőnőről. Az első világháború végi szibériai fogságban töltött időről két magyar hadifogoly emlékezését közöljük, amelyek egyikét sem magyarul írtak: Avigdor Hameiri héberül, Soros Tivadar eszperantó nyelven. A nyelvváltással más nézőpontot is elfoglaltak, s revelációs oldalát mutatják a történelemtudomány által nem feltárt helyzetnek, amikor közel félmillió magyar férfi élt a forradalomba és polgárháborúba sodródott Oroszországban. Lengyel Andrea műcsarnoki kiállítása alkalmából Kozma Lajos sokoldalú művészi munkáját tekintette át. A Múlt és Jövő szerkesztője szomorú kötelességének tett eleget, amikor a lap egyik szerzőjét és egyik barátját búcsúztatja, Berkovits Györgyöt és Székhelyi Józsefet, akik személyes barátai voltak. Hidvégi Máté Schöner Alfréd rabbit köszönti hetvenéves születésnapja alkalmából.
Ez a szám – sajnos ez ritka – erős prózában. Leo Perutz cseh(német) írót Tatár Sándor fordította és ajánlotta figyelmünkbe. Haklik Norbert regényrészlettel, Nógrádi Gábor novellafüzérrel jelentkezett.
