Goldstein Imre: lelked egén

Megjelenik a Költészet Napján,

2024. április 11.-én

Pályi András: Magyarból felmentve

Most, hogy a Múlt és Jövő kiadó gondozásában együtt látjuk Gold­stein Imre teljes lírai oeuvre-jét, e sorok írója, aki immár évtizedek óta figyelemmel kíséri költői útját, egy pillanatra megáll, összegez, és újfent felfedezi, amit a hatvanéves fejjel megjelent elsô verseskötete, az Álom az utolsó pillanatról kapcsán megállapított. Ha létezik olyan kulcs, amely Goldstein valamennyi versét nyitja, akkor az nyilván az identitás. Kezdve egyik elsô versében Ádám és Évánál, amelyben a bibliai emberpár afféle ősemigránsnak tűnik. „Sose mosolyogtak / Mert nem volt gyerekkoruk / Vagy ha igen azt egy / Más(ik) világban töltötték”, egészen azokig a „más házakig”, ahol a költô manapság lakik, ahol „a nagykapu is kiskulcsra nyílik” és ahol „a falak fiatalok fehérek”, de „nem hallom lélegzetüket / csukott szemmel nem lelném meg ôket / hisz nem firkáltam rájuk / nem döngôztem ellenük / meccs után aléltan nem dôltem hozzájuk / örök szerelmeimet nem véstem beléjük”, sôt egészen a nyelvig, hisz „lányaim jókat / nevetnek / nyelvbotladozásaimon / jókedvükben a fiatal / fehér falakhoz dôlve” (Már régen más házakban).
A nyelv, igen, a nyelv, amelyrôl annyian elmondták már, hogy verselni, imádkozni, káromkodni csak anyanyelvén tud az ember, hiába szakadt el, mégsem tud elszakadni, hogy én is a forgalomban lévô közhelyeket idézzem itt, mert egy pillanatra szívesen megfeledkeznék arról, hogy manapság ez az egész identitáskérdés a legnagyobb és természetesen a leghatásosabb közhelyek közé tartozik, de hiába igyekszem, Goldstein valósággal leforráz józanságával. Felteszi a kérdést: „hallott / már valaki / nemzetközi / poétáról valaha / s igaz-e hogy a / nyelv az igazi haza?” (Hármasugrás).
Az az igazság, hogy kevés olyan fogalom van, amivel annyit visszaéltünk már, mint ez a bizonyos identitás. Eleve azáltal, hogy valamiféle erkölcsi normaként, a „légy önmagad” követelményeként használjuk. Nemzeti, etnikai, vallási, politikai kategóriát kreá­lunk belôle, identitáscímkéket ragasztunk mások és a magunk homlokára. Észre se vesszük, és a használattól megváltozik a szó tartalma. Az identitás ebben az agyonhasznált és túlerôltetett értelemben nem annyira önazonosságot jelent, inkább olyasmit, hogy „tartozz közénk” vagy „ne tartozz közénk”, amivel korántsem akarom azt mondani, hogy térségünkben a huszadik században nem történtek égbekiáltó bûnök az itt élô népekkel, közösségekkel, embercsoportokkal szemben. Egyáltalán elrabolni az embertôl az életét, a vallását, erkölcsét, hovatartozását, nyelvét, hagyományait… Még kimondani is iszonyat. A bûn megtörténhet kollektív je­gyek alapján, az önazonosság azonban mindenképp személyes dráma. Mint ahogy a lét is az egyén, az „én” drámája. Így valahogy: „Nem akartam / zsidó lenni / nem akartam / magyar lenni / nem akartam / lenni lettem” (Nem akartam).
Goldstein Imrét nem érdeklik a saját identitásproblémái. Egyetlen kérdés érdekli igazán. Hogy mi végett született erre a vi­lágra? Mint aki újra meg újra fel kell tegye magának a kérdést: „ki vagy te?” És hiába válaszolja meg becsülettel, a válasz mindig kielégületlenül hagyja. Mert a valódi válasz túl van a szavakon.
A szavak csak arra jók, hogy utat nyissanak. Hogy megidézzék
a kulisszákat, felidézzék az emlékeket, megmutassák a korproblémákat. Az identitásproblémák is a kor kérdései. Ezek természetesen megvannak, nem tudjuk tôlük függetleníteni magunkat. Akár így is fogalmazhatnék: az, hogy nincs identitásunk, hozzátartozik az identitásunkhoz. Vagyis van valamink, ami nincs. Pontosabban a „nincs” az, ami van. Ez pedig egyfajta „minimal art”-ra, valamiféle végsôkig redukált „életmûvészetre” kényszeríti ôt: „valaki / bocsásson / meg nekem / mert én ma is / az új világégés / tartaléklángon tartott / idejében is csak / szavakkal viaskodom / betû- és szótagokként / tépem ki magamból ôket / mint rákette sejteket / hogy belôlük orvosságot / keverjek ami legalább engem / életben tart / legalább addig / amíg élek” (Gyónás). Mondhatnám, íme a lét paradoxona. De hagyjuk a nagy szavakat, oly idegenek Goldsteintôl.
1956 novemberében, miután a Klauzál téren elhantolta né­hány gyerekkori játszótársát, elhagyta az országot, ahol felnôtt, és hamarosan New Yorkban kötött ki. Idôvel Nádas Péter és Konrád György amerikai fordítójaként vált ismertté, de voltunk néhányan, akik már a hetvenes évek eleje óta itthon is számon tartottuk ôt. Akkor ugyanis a magyar avantgárd drámából írva disszertációját, hosszabb tanulmányúton idehaza járt. Egy sor huszadik századi ma­gyar drámaírót ô szólaltatott meg elôször Amerikában. A hetvenes évek közepe óta Tel Avivban él, volt színiakadémiai tanár, tudós és rendezô. Közben rendszeresen visszajárt az Egyesült Államokba vendégrendezni, 2005 ôszén a Budapesti Kamaraszínházban Robert Bolt ismert Morus Tamás drámáját vitte színre igen fegyelmezett és humánus elôadásban. Grotowskit, akinek annak idején dolgozott a keze alatt, ma is mesterének tartja.
Azt mondják róla, szelíd és kíméletlen a munkában.
Mindenesetre költôként valóban ez a két jelzô illik rá a legjobban: szelíden és kíméletlenül faggatja önmagát. Vagy a sorsot?
A történelmet? Nem. Inkább nem. Inkább csak azt, ami történik. Ami benne, ôbenne történik: „félve hallgatom / ahogy két felem / egymáson lakmározik / jól egyik sem lakik / de mindkettô elfogy” (Nem akartam). Utóvégre egyedül ebbôl a történésbôl tudhatja meg, hogy mi végett született a földre.
A nyolcvanas évek közepén azt írta egyik versében: „engem már / örökre / felmentettek / magyarból”, most mégis magyar költôként olvassuk. Miközben vannak angol versei is, angol nyelvû prózája is, amibôl némi ízelítôt magyarul is olvashattunk, így az 1956 ôszén játszódó Novemberi tavaszt, a Salamon fája címû novelláskötetet. Utóvégre az életmûve vitathatatlanul a miénk.