Kőbányai János: A koronavírus korszak és a Múlt és Jövője
 Legújabb lapszámunk előkészületben       |
Az egész univerzumunk új, mégpedig egy apokaliptikus kor küszöbére érkezett. Amikor – eleddig vagy nem túlnyomórészben – világunkat éppen nem az emberiség változtatja perpetuum mobile temetővé, hanem maga a Természet, amely eddig viszonylagos nyugalommal tűrte, hogy kincseit, energiáit felfoghatatlan lényét és lényegét, a saját evolúciója által kitermelt és -nevelt egyedi csúcs-lény: az ember céjainak rendeljék alá. A földrengések, vulkánkitörések, tűzvészek és cunamik jelzései után – „Azért a víz az úr!” – ezúttal bolygónk most bekeményített, s a sarkai olvadásával, a klímánk egyre fenyegetőbb változásával, s legvégül a koronavírus öt kontinenst, szinte szempillantás alatt lerohanó offenzívájával bemondta a hátán megtűrt fajnak az unalmast, nevezetesen: eddig és ne tovább! Ez így nem fog tovább menni!
Gazdánk – és nem mi az övé –, a Föld (avagy az embernek szabad akaratot adó Föntlévő – az eredő forrást ezúttal nincs idő, s ezért fölösleges is lenne, boncolgatni) most olyan utolsó, sarokba szorító kérdéseket tett fel, amelyekre a kiszolgáltatottságára újra rádöbbenő emberiség csak együtt és egymással összefogva tudna felelni és lépni. Ahogy addig szépen meg is válaszolt, azaz alkalmazkodott minden természeti kihívásra hosszú s feljegyzetlen prehistoriája alatt, bizonyára azért, mert átlátható, s ezért közös akarat számára megszervezhető, közösségekben élt. Most azonban a vallásokra, kultúrákra, társadalmi berendezkedésekre, etnikumokra széttöredezett, s ezért egymással ellengondolkodásúvá, ellenérdekeltségűvé elkülönült, de ugyanakkor ezeket az ellen(ség)-különbözőségeket kihasználva egymást kiszipolyozó-kolonializáló, s legújabban a széttöredezettséget globális információs hálóba gyömöszölő emberiségnek – éppen a „fejlettsége” következményeként – itt és most „megállt a tudománya”. (Bizonyára azért – is –, mert e fölkapaszkodásának nincs konkrét s – különösen a Természet/Föntlévő béketűrésével összehangolt – határozott célja és elképzelése.)
Hiszen ezt a válságot nem oldja meg a vakcina, amelynek álmessiási reménye próbálja elkendőzni a már nem először szőnyeg alá söpört kérdést, amely megbújt valamennyi társadalmi, kulturális, vagy, ha tetszik, ideológiai kérdésfeltevés köré kikristályosodott mozgalomban, vagy forradalomban: nevezetesen, hogy a saját (halálba torkolló) véges voltára döbbent fajzat tagjai, közösségei (ha szabadna mondani: „osztályai”) nem mindegy, hogy milyen feltételek között élik le azt a kis, parányi idejüket ezen a Földön, ha nagyon is bizonytalan túlvilág enigmatikus ígéreteit nem számítjuk. (Nekünk, zsidóknak, a vallásunk nem nyújt ilyen menekülő utat.) S mindezért úgy kellene osztozni a Föld nyújtotta javakon és lehetőségeken, hogy egyidejűleg „jusson is, maradjon is” a mindenkori világ egyedeinek, mert kb. négyezer évvel ezelőtt a Nílus gátrendszerei megépítésének felügyelése óta a „társadalmi munkamegosztás” ezt nem teszi lehetővé. Valószínű, hogy ott, a kezdeteknél, lett ez a folyamat elbaltázva, hiszen a kérdés még most sincs eldöntve, hogy az állatvilágból igazában még nem kiemelkedve az embereknél is az erősebb él túl, s a gyengébbek pedig a húsukkal, munkájukkal szolgálják az erőseket szolgáló rendet és az azt konzerváló berendezést, avagy az oly egyedi végesség tragédiájára döbbenés ismeretében kialakult (ön)tudat az érdeknélküli szeretet és belátás képessége teljesen kiemelheti-e valaha is állati múltjából az emberiséget?
A kételyekkel most a Covid-19 szembesít. Globálisan és lokálisan egyaránt. A lokálisban felmutatva a globális vírus-egyhúrúságot. Ugyanis a koronavírus öldöklő hordái azt köhögtetik föl milliókkal, hogy a „rút sybarita váz” egyed jelenlegi állapotai tovább már nem fenntarthatóak a régi működésformái keretei között. Nemcsak önmagának – amit a holokauszt apokalipszisa is oly fájdalmasan megüzent – de már magának a Természetnek a számára sem. Új (világ)rend, új munkamegosztás (s nem birodalmi felosztás) elkerülhetetlensége dörömböl egyre türelmetlenebbül. Abban a rádiuszú körben, ahol a korona vírus szinte egyik pillanatról a másikra egy denevér odúból kiszabadulva pusztít csillapíthatatlan étvággyal. Azaz az egész világon.
Éppen száz éve is egy járvány (a spanyolnak nevezett) mutatta fel ugyanezt a tükröt – noha a mainál kisebb figyelemtől kísérve – amikor az első világháború végén a hangya szorgalommal és eltökéltséggel gyilkoló emberek munkáját sokkal nagyobb hatásfokkal (húsz millió áldozat) egy vírus folytatta, – igaz a megismételt világháború igyekezett versenyre kelni vele …
Ezeket a kérdéseket vágta a képünkbe nagy hirtelen a rutinszerűen kezdődő 2020-es év, aminek ugyan már a vége fele járunk, de a gyászos esztendő minden nap új halált, új szembesítést hoz, s jottányit sem enged a szigorú vallatása szorításából.
Éppen száz éve is egy járvány (a spanyolnak nevezett) mutatta fel ugyanezt a tükröt – noha a mainál kisebb figyelemtől kísérve – amikor az első világháború végén a hangya szorgalommal és eltökéltséggel gyilkoló emberek munkáját sokkal nagyobb hatásfokkal (húsz millió áldozat) egy vírus folytatta, – igaz a megismételt világháború igyekezett versenyre kelni vele …
Ezeket a kérdéseket vágta a képünkbe nagy hirtelen a rutinszerűen kezdődő 2020-es év, aminek ugyan már a vége fele járunk, de a gyászos esztendő minden nap új halált, új szembesítést hoz, s jottányit sem enged a szigorú vallatása szorításából.
* * *
Mit tehet egy kis ország (kultúra, nyelv) speciális (partikulárisnak tartott) témájú orgánuma, amely apokalipszis-tanúk túlélő töredékének elkísérésére vállalkozott elbeszélésük végéig? Amikor az egész világ narratívája készül irányt váltani?
Azt biztosan nem teheti meg, hogy úgy tesz, mintha nem ebben a korban élne, lélegezne, míg nem kerül a lélegeztetőgépre. Ezért: tanú. Töprengő. Kereső.
Mint sakkjátékos, a következő lépések sorát latolgatja. Hogyan mentse át ügyét a posztkorona korra? S a legfőbb aggodalma, kérdése, hogy az ügyei ugyanolyan súlyúak maradnak-e, mint amiben az ügye és médiuma fogant? Ezért szembenéz azzal is – egyébként nem először –, hogy küldetése, mandátuma lejárt.
Azt biztosan nem teheti meg, hogy úgy tesz, mintha nem ebben a korban élne, lélegezne, míg nem kerül a lélegeztetőgépre. Ezért: tanú. Töprengő. Kereső.
Mint sakkjátékos, a következő lépések sorát latolgatja. Hogyan mentse át ügyét a posztkorona korra? S a legfőbb aggodalma, kérdése, hogy az ügyei ugyanolyan súlyúak maradnak-e, mint amiben az ügye és médiuma fogant? Ezért szembenéz azzal is – egyébként nem először –, hogy küldetése, mandátuma lejárt.
* * *
A megváltozott világhelyzetben a Múlt és Jövő évfolyama is kilépett önmaga vájta medréből.
Hosszú évek óta az évi első Múlt és Jövő-szám a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra jelent meg áprilisban, s a második pedig a másik könyves rendezvény, az Ünnepi Könyvhét alkalmával, június első vagy második hetén, ahová nem egyszer a nyomda a Vörösmarty térre szállította ki a példányokat. Ezeket az időpontokat azért választottuk, hogy munkánk eredményét személyesen is átnyújthassuk barátainknak, olvasóinknak. Valamint azért is, hogy érdeklődésükből, szeretetükből erőt és legitimitást merítsünk.
A harmadik számot általában szeptember végén jelentetjük meg, hogy a nyári vakációból megtérve a kulturális szezon újraindulásakor az általunk képviselt szín és hang is jelen legyen. Az évi utolsó számot pedig hanukka-karácsony idejére tervezzük, legyen a folyóiratszám ajándék. Ahogy ajándék az is, hogy viszonylag békében egy újabb év végére érkeztünk, és hamarosan egy még újabba kezdjünk. Ebben a ritmusban éltünk 30 évet – már többet is mint egy emberöltőt.
S ezen a hullámhosszon képzeltük el a gyorsan elfogyó jövőt – még egy évtizedecskét, hiszen annyi feladat áll még előttünk.
Ezt a „rutint” akasztotta meg a koronavírus ideje.
Mit tegyünk? Feladjuk? (A 30 év nem kis idő egy folyóiratnak.) Nem csak a karantén és a megnehezedett létfeltételek fenyegetnek. Vajon azok az olvasási szokások, azok az értékek, azok a fájdalmak és örömök, amelyeknek a koordinátáiban mozogtunk, megmaradnak-e érvényesnek? Vajon az új és idegen terepen tudunk-e legitimálót mondani, képviselni?
Nem kevés tépelődés után a csak azért is folytatás mellett döntöttünk. Ennek a megvalósulása a 2020/1-es szám megjelenése májusban – mégpedig papír formában (Gutenberg-galaxis), amikor a legtöbb társunk az online Zoom-világot kóstolgatta.
Azonban a digitális tér kihívásainak ezúttal igyekeztünk megfelelni. Az eddigi hírleveleinket fejlesztettük fel koronavírus naplóvá – „Levek koronavírus idején”, „Szabaduló levél”, s majd „Próbára bocsátó levél” sorozatainkkal. Így próbáltunk barátainkkal és olvasóinkkal kapcsolatban maradni, többször is egy héten. Valamint sok kiadványunkat tettük ingyenesen hozzáférhetővé a digitális térben.
S a járványnak köszönhetően megértettük meg az idők szavát – ha későn is, de felépítettük a Múlt és Jövő Online mellékletét, ami már a mostani számon is látszik. Ezentúl a sziámi ikerként működő két fórum dinamikája adja meg az alaphangot – amiben olvasóink és szerzőink közreműködésére is számítunk. Egyes írások az aktualitásuk okán előbb az online változatban látnak napvilágot, de később a papír formátumba is bekerülnek, mert gondunk van arra, hogy 100 év múlva is olvassák. A 30 évfolyamunkat, pedig úgy használjuk, mint egy aktualizálható archívumot a digitális térben. Az egyes írások történelmi távlatból új értelmet nyerhetnek, s új olvasókra lelhetnek.
A májusi számunk – bővebb terjedelemben (adni, adni, adni = ez a túlélés záloga!) magán viselte a koronavírus sokkját.
Ez a számunk is. Nem a témáiban, hanem, hogy a feltételek nehezen teremtődtek meg – ezért jelentkezünk dupla számmal. S valószínűleg csak a 2021-es év elején tud megjelenni a negyedik számunk – hiszen a koronavírus-korszakot tanúsítani: nem ajándék.
* * *
A koronavírus korszaka csak komorabb hátteret ad a halál témájának, ami az utolsó évfolyamokban oly kegyetlenül kijelölte a folyóiratunk tartalmát. Tavaly ment el a magyar zsidó szellem utolsó nagy nemzedéke, s egyben folyóiratunk alkotógárdájának a gerince. Azonban ebbe nem törődhetünk bele, velünk kell, hogy maradjanak! Ebben a szellemben szerveződött e szám írásainak egy része. Mindezt tovább komorítja, hogy a kaszás nem csak az utolsó, a még a soá előtt szocializálódott nemzedék között aratott, hanem a rákövetkező nemzedéket is rohamosan ritkítja.
A májusi számunkban is hangot adtunk a kételynek: lesz-e témáinknak, traumáinknak, sebeinknek hasonló jelentősége, mint a koronavírus ideje előtt? Március végén fogalmaztuk meg, vajon a Trianon 100 éves évfordulóját nem teszi-e zárójelbe a járvány? Amennyire meg tudjuk ítélni: a nemzeti trauma kevésbé került kibeszélésre, és vele begyógyulásra, s ezért megmaradt ugyanannak a vérzékeny gócnak, mint ami egész száz éve alatt volt.
S vajon a holokauszt sebe, traumája története hogyan fáj koronavírus idején? Ugyanis ez a trauma-apokalipszis állandó ügyünk és meghatározó elbeszélésünk.
Az online fórumunkon most voltunk kénytelen abbahagyni a „próbára bocsátó levél” sorozatunkat, mert a koronavírus nem engedett ki a szabadba, s visszazárt a kételyek és gyötrelmek inkvizicíós börtönébe. Új felcímet kell kitalálni a járványt tovább követő és dokumentáló krónikánk fölé.
Azonban a folyóirat más, mint az ember, noha emberek csinálják. A folyóirat a „kollektív emlékezet” őrzője és alakítója próbára bocsátó ideje most kezdődik. S persze, nem csak rajtunk, lapcsinálókon, de rajtatok, az olvasókon múlik. (Akik mind a sebekkel borított történetükben – s ez a két körülmény oly végzetesen össze is fonódik – s mind életkorukban a legveszélyeztetettebb csoportot alkotják.)