Ha valamikor, akkor itt és most valóságos kételyekkel telítődik meg rutinszerűen elmondott fohász: hatima tova-t, jó beírást kívánunk az Élet Könyvébe.
Hiszen annyi barátunkat, hősünket veszítettük el az elmúlt évben. S közülük annyi ismert és ismeretlen társunkat az egész emberiséget letámadó ellenség: a koronavírus terített le, vagy okozott számukra maradandó sérüléseket. A mutációk kora tovább fenyeget – a járvánnyal szemben vívott globális háborút az emberiségnek még korántsem sikerült abszolválnia. Mindezért az egekben vezetett (fő)könyvbe való sikeres beiratkozásunk ezekben az időkben oly sokszorosan bizonytalan.
S szűkebb világunkban nem elég bajt okoznak a koronavírus és mutációi korának nyűgei és nyilai, még a szintén korszakváltást megcélzó magyar országgyűlési választások is az 5782-es (2022-es) évre esnek. A Covid tüskékkel még inkább kihegyezett elharapódzó türelmetlenség – már a villamoson is érezni, nemcsak a kommentekben – tovább kaszabolja az életminőségünket. A mindennapi rutinná szervesedő gyűlölködés már – már a kulturális felvértezettségünkön is áthatol, hogy kikezdje az eleddig jól ápolt lelki és közérzeti immunitásunkat.
Amikor elrugaszkodva a földi kötelékeinktől, s e cél érdekében az ételt és italt megvonva, magunkért és szeretteink bepecsételéséért imádkozunk, vagy magának az Élet könyvének a narratívája irányain elmélkedünk, bizonyára az elmúlt másfél év sorsfordító tapasztalatait is sorra vesszük és kielemezzük.
Mit rontottunk el? Mit és kiket veszítettünk el? Hogyan állítható meg ez az egzisztenciánkat, békénket, értékeinket felemésztő folyamat?

A jom kippuri emelkedettségben gyűjtsünk erőt, s ha máshol nem, de magunkban kerekedjünk felül e zűrös korszakfordulók szennyes tajtékján. S mint ifjú korunkban: vonjunk áttörhetetlen gátat a pusztító áradatnak, hogy hagyományainkban és hitünkben kapaszkodva őrizzük meg a függetlenségünket a „mai kocsma”, káros kigőzölgéseitől.
Ez a tisztánlátás és eltökéltség lehet az Élet könyvébe való idei beiktatásunk tőlünk is függő sikere, s egyúttal értelme és célja.
A Múlt és Jövő ebben a tudatban folytatja munkáját, vagyis „túlélését”. Nem lesz egyszerű és könnyű feladat. Sors. Különösen, hogy az életben maradás kollektív egymásba kapaszkodás – szerzőké és olvasóké – függvénye. Mégpedig új és újabb nemzedékeké, akik feltölthetik a sorokat, amelyek oly végzetesen megritkultak, meggyengültek az utóbbi években.
Mindezt föltárva, megvallva nézünk a rettenetes napok elébe – s akarjuk a túlélést, mert dolgunk, elbeszélni tanúskodni valónk van. Folyóiratszámainkban és könyveinkben, ami számunkra az élet.

Ezért, nem üres jókívánságként, hanem hivatásunk beteljesítése okán kívánjuk – veletek együtt – az Élet könyvébe bepecsételésünket.

A Múlt és Jövő Közössége