A napokban elhunyt Vitányi Iván neve ma, mint rendszerváltó baloldali politikusé ismert (MSZP, DK), ha igen, mert a politika forgószinpadán fel és letűnő nevek és a hozzátartozó személyiségek – joggal – kevésssé rögződnek be az emlékezetbe.
Azonban Vitányi Iván nem csak ennek a rendszerváltó kornak az embere volt. A most 96 évesen bennünket magunkra hagyó szellemi ember fiatalsága abban telt, hogy a Horthy rendszert váltsa le, s a NÉKOSZ nemzedékékkel – amelynek markáns arcélű egyik vezető egyénisége volt – a magyar elhúzódó feudalizmusban elnyomott néposztályok felemelkedését szolgálja. Alkotó ideje java a Kádár korszakban telt el, mégpedig a hatalom közelében, vagy inkább holdudvarában. Azzal a tudattal és törekvéssel – ezt az akkori ösztönösen, vagy rutinból lázadó fiatalembernek nehéz volt elfogadnia – hogy a (puha, vagy nem: egyre megy) diktatúrából a lehető legtöbb szabad gondolkodást, alkotást csikarja ki a magyar szellem épülése érdekében, és javára. Ugyanis a nagyhatalmi játékoknak kitett politikai rendszereket, amelybe az ember beleszületik, nem mi választjuk – azonban, azt, hogy ennek a kereteit mivel töltjük ki, azt annál inkább.
Sokat tett azért, hogy a rendszerkritikus értelmiség egzisztálni tudjon – kenyeret, megélhetést, s némi legitimációt nyújtott számukra. Ő volt egyike azon kultúrpolitikusoknak, aki miatt a Kádár rendszer sokkal élhetőbb volt, a blokkba zárt országok és népek valamennyiénél. Több munícióval felfegyverkezve vághattunk neki a rendszerváltás korának.
Így, a Kádár kor ifjúsági ellenzéki mozgalmait is támogatta – táncház, a rock műfajok, életformák nyíltszívű és nem manipulatív befogadójaként.
Jómagam sokat köszönhetek neki – a Valóság szerkesztőjeként, írásaim, gondolataim mentoraként. Mindkét első könyvem (A margón, 1986, Beatünnep után, 1986) csak azzal a feltétellel jelenhetett meg, hogy ő ír hozzá (védő-óvó) előszót. S támogatta a meg nem jelent (de most bizonyos történelmi áttekinthetősége okán, éppen most megjelentetni kívánt) könyvemet: a Beat(korszak)regényt is. (Ezt a szerepét a könyv szövetébe is befontam.)
Határfeszegető lehetőségei segítettek hozzá a Múlt és Jövő alapításához. Valaha jazz folyóiratot szerettem volna alapítani, s ezért lehetőséget biztosított, hogy az általa vezetett Népművelési Intézet elméleti folyóiratában a Kultúra és Közösségben hozzak össze egy jazz különszámot. Itt legalább a gyakorlatban szembesülhettem azzal, hogy erre – a mai napig – nincs szellemi fedezet. Nem sokra rá az ifjúsági zene iránti érdeklődésből a zsidó kultúrába katapultáltam. Vitányi Iván ekkor is szabad teret nyitott számomra, hogy folyóiratcsinálói szenvedélyemet kipróbálhassam. A Kádár kor végvonaglásaiban erre a témára revelációsan komoly és nívós érdeklődés mutatkozott. A Kultúra és Közösség 1987/6-os száma volt az új Múlt és Jövő alapító mozzanata. Az ekkor megtapasztalt szerzői és olvasói érdeklődés győzött meg, hogy ezt a munkát érdemes lesz rendszeres keretek között folytassam. (Sőt, egy itt közölt tanulmány miatt döntöttem úgy, hogy a folyóirat neve Múlt és Jövő legyen.)
Egy fontos szeretett ember haláláról értesülni mindig fájó. De különösen mardosóan az, ha nem sikerült tőle méltón elbúcsúzni. Szerencsémre, ez vele sikerült. (Nem bocsátom meg magamnak, hogy kollégájától, szociológus társától a Valóság szerkesztőségéből, Huszár Tiborral, nem sikerült – pedig adott jelzést, hogy istenhozzádot akar mondani.)
A búcsúzás lehetőségét, mint annyi mindent Heller Ágnesnek, Vitányi Iván „évszázados” barátjának köszönhetem. Az ő 90. születésnapjára készített Festschritben szerettem volna, ha szerepel. Vagy egy évet alkudoztunk telefonon, hogy írjon, mikor írja? milyen terjedelemben, s milyen határidőre? A hangjából kiéreztem, hogy nincs már ereje hozzá – s ezért, kissé formabontóan, interjú formában makacskodtam ki az antológiában való részvételét.
Ez az interjú készítés, s az előtte és utána való beszélgetés volt a búcsú – ezt végig, míg nála vendégeskedtem, éreztem.
A méltó, felemelő, emberi búcsúzás halálában is jóérzéssel tölt el.
Lehet, ez az ilyen búcsúzás igazi értelme: felkészíteni arra, hogy hasonló nyugalommal, készüljünk fel, az alkalomra, amikor majd tőlünk búcsúznak.