Mi sem nehezebb, mint boldog peszahi ünnepeket kívánni rutinból – amikor macesz ropogtatásból, ma nistanuból állt az ünnep, s azért kellett drukkolni, hogy minden klappoljon, pompásan zajlódjon le – a macesz gombócos levestől a gefilte fish-ig, a vendégek békés távozásától az ünnepi asztal leszedéséig.
Két éve az ünnepeket – is, mint majdnem minden emberi érintkezést – zoom-on bonyolítottuk. Az ünnepi asztal vendégeit a koronavírus járvány ültette szét, sokszor földrésznyi távolságokra. A távoli kontinensről érkező, állati eredetű, de a globalizáció áldásaitól napok alatt belobbanó, s az egész emberiségre rárontó veszedelem nem válogatott áldozataiban – belehalhatott, vagy végig szenvedhette nemre, bőrszínre, identitástudatra, sőt: a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyére tekintet nélkül bárki. A mutálódó, új és új fogásokat kereső vírusok támadásainak akadt egy pozitív oldala is: a demokratizmusa. Nem teóriákból, de a bőrön átérzett valóságból vezethettük le, hogy egymáshoz tartozunk. Egy veszélynek vagyunk kitéve, s a védekezés is csak akkor esélyes, ha nem ismer ország- és osztály határt.
A meg- és felszabadulásról úgy gondoltuk, hogy egyszer a tudománynak, vagy a vírus hadak egymás ellen fordulásának köszönhetően, de vége lesz. Megnemesedve ereszkedhetünk vissza a normális élet folyamába, amelyből ünnep-szigetek és oázisok emelkednek ki, hogy pihenőt, erőt és nyugalmat adjanak a tovább hajózáshoz.
A pandémiának „elvileg” és állítólag vége van. (Vagy nem – csak belefáradtunk, s nem foglalkozunk vele.) Azonban a felszabadulás érzés helyett sokkal riadtabbak, levertebbek lettünk, a kétéves karantén alatt leharcolt testben és lélekben.
Ahogy a globális tömegkommunikáció napról napra ijesztgetett a járvány rémisztő adataival, úgy vágódnak a képünkbe az ukrajnai háború hírei és képei. Amikor nemrégen, ama „normális” időkben összegyűltünk a pészahi asztal körül, itt, Magyarországon – ez a tény sok dimenziós történelmet takart, vagy érzékített meg. Az Elijahu serlege mellé letelepedett társaság elbeszélése a holokauszt túlélését, s a holokauszt ellenére itt maradást, a hosszú-hosszú, 40 évnyi egyhelyben toporgást a diktatúrában, s majd a rendszerváltás után az ún. zsidó reneszánsz legalább egy évtizednyi reményét sűrítette magába. Azaz a történet magva a Vörös tengeren csodás átkelésen túl, egy nagyon is bőrön átélt megtizedelés apokalipszisét is magában hordozta. Azzal a különbséggel, hogy ez a narratíva nem fejlődött felemelkedő happy endbe, hacsak nem tekintjük azt annak, hogy ismét természetes és nyilvános lett peszahi asztalhoz ülni.
Most is leülhetünk éppen oda. A tényére döbbenéssel, hogy az így-úgy visszaszerzett zsidó ünnepeink törékeny békéje is végleg összetört. Már ez is fényévnyire távolodott az elmúlt két év sűrített idejében.
Mert hogyan lehet ünnepi asztalhoz ülni, a kötelezően kiivott négy pohár bor ellenére sem eltávolodva a valóságtól, ami most páhuzamosan Európában, sőt a velünk határos országban történik? Nem vehető figyelembe valamelyik fél igaza, szempontja, érdeke. Ha ilyesmi megtörténhet a 21. században a 20. elrettentő tapasztalatai ellenére, ha így és ennyit lehet gyilkolni – az nem hatalmakról, politikáról szól: hanem az emberről. Akin nem változtatott semmit az egy isten hite – ugyanazok az indulatok vezérlik, mint Káint, csak a technika révén a Rossz ösztöne kvadrofon hatásfokkal pusztít.
Káin hatalma terjeszkedése árnyékában hogyan lehet ünnepi asztalhoz ülni?
Persze asztalhoz ülünk. Rutinból, noha éppen a rutin az, ami az ünnep fogalmának ellentéte.
Új ünnep kellene! Új megváltó példa! Mikor születik új Mózes, új nacereti Jehosua ben Joszéf? (Akinek a történeteit – egy, s ugyanazon nép történetét – éppen egy időben elevenítjük fel ebben a gyászos 2022-es évben.)
„Mikor lesz az már?” Erre ki felelhet? Noha Cionban, ha állandó háborúk, kiapadhatatlan merénylethullámok szintén gyilkos mardosása között is, de ott vagyunk már.
A hatványozódó, s félelmesen közelítő elbizonytalanodásban megtanuljuk becsülni a Covid és Ukrajna előtti, akkor kishitűnek és átmenetinek tudott korszakot, amikor „Amikor együtt élt – ünnepelt – a család.”

Lágymányos, 2022. április 11.