Rengeteg tenni-írni valóm van – mégpedig nyomasztó elmaradások sürgetésében –, de mégis kénytelen vagyok visszatérni a Szimhat Tórai háború legújabb fejleményéhez, illetve az azt követő vitámra feleségemmel ma reggel – via whatsapp Budapest és Modiin között. (Mint a tegnap végre megnézett filmben, a Lefkovicsék gyászolnak című filmben, ahol ez a több dimenziós telefon-kiterjesztés – kép és hang, valamint ingyenesség – a film egyik gazdagító, színes mellékszálának adott lehetőséget, s egyúttal reprezentálta egy új technikai jelenség felszívódását a filmnyelvben.)

Tegnap ugye Purim ünnep volt, amit – a legtöbb Izraelivel egyetemben – nem, vagy csökkentett habzással ünnepeltem, s ezért az Eszter megilla szövegén is csak otthon merengtem. Akkor is, ha ez az ószövetségi novella azért happy end-el végződött. (By the way szintén a perzsa Birodalomban, hiszen a Hamasz Irán proxy alakoskodással kinyújtott keze, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a mi Mordeháj hősünk állítólagos sírjára Irán Hamadan nevű városában ez alkalomból palesztin lobogót tűztek ki.) Azonban ezek az ó idők csodái – nem hiába ellenőrizhetetlenek – nem ismétlődnek meg. Ha egyáltalán megtörténtek, s nem az utánuk érzett vágyakozásból szövődtek elbeszéléssé, s vele egy más minőségű – afeletti – valósággá.

Este elfásulva nézegettem az Arutz 12 híreit: jelentéseket az újabb elesett katonákról, arasznyi győzelmeket a terroristák ellen a romhalmazzá tett Gázában, s egy kis riportázst, hogy érdemes-e, illik-e ebben az oly gyászos évben ünnepelni? Volt, aki azt mondta, hogy nincs teteje mulatni háború közepette, mások szerint meg igenis úgy kell megtartani a karnevált, vagy közösségi bulit, ahogy máskor, mert meg kell mutatni az ellenségnek, a világnak, s persze magunknak, hogy a merényletek, a fenyegetések ellenére „Ám Izraél háj.” (A zsidó nép él.) Mindezt már csak a képernyő egyik felén követtem, s a másikon a Múlt és Jövő levelezéseit bonyolítgattam.

Majd a „Master séf”, az izraeli főző verseny következő műsora előtt kikapcsoltam ezt a semmi újat, megnyugtatót, netán csodát nem hozó hírforrást, hogy teljes figyelemmel s képernyő kiterjedéssel a honi ügyekbe mélyedhessek. S még elbúcsúztam a feleségemtől, aki a főző műsor elszánt követője. (Én is az voltam jobb időkben – mert a versenyzőkről jó kis szociográfiai portrékat lehetett ott látni.)

Még az ügyintézés után automatikusan rákattintottam a Jerusalem Post-ra lefekvés előtt. Ott várt az anticsoda. A zsidó (izraeli) nép vereségének híre. (Még tartott a „hivatalos” Purim második napja.) Bejelentették Hámán győzelmének – és nem eliminálásának, ahogy a monda elbeszélte – hírét. Nevezetesen, hogy az izraeli kormány beleegyezett 40 (és nem 135) túsz elengedése fejében 700 palesztin börtönlakó kicserélésébe – köztük 100 életfogytiglanra ítélt rabéra, akiknek a kezeihez szintén ártatlan izraeliek (zsidók) vére tapad. Plusz tűzszünet. (Ami, mint láttunk, a harcok felfüggesztéséhez, a Hamasz erőinek fölfrissítéséhez, lábra álláshoz – s ezzel újabb izraeli életek kioltásához – elengedhetetlen. S további adu-ász a maradék túszok szenvedésének meghosszabbítására, s a zsarolási lehetőségek újabb prolongálására – még ha valószínűleg már csak hullákról lehet is szó. Mindez a CIA, azaz Pax Americana omladozó épülete nyomására.

Éjszakai rémálomból felriadva kinyitottam a telefont, ahol az a megnyugtató információ várt, hogy a mai Master séf műsor különlegesen érdekes volt – a Jerusalem Postra nem mertem kattintani, hogy elimináljam az újabb elalvás lehetőségét.

Reggel, amikor a feleségemmel még az első kávé előtt kibeszéltük a nap teendőit – neki még tart a purimi tanítási szünet –, hosszas vívódás után mégis szóba hoztam lefekvés előtti olvasmányomat.

– Nagyszerű, végre! – így kommentálta összefoglalómat.
– De ezzel legitimizálják a Hamaszt. S ami rosszabb: ez annak az el- és beismerését jelenti, hogy a túszejtés a sikeres módja gyilkosok büntetlenségének. Meggyilkolsz valakit, elkapnak, dutyiba zárnak, s akkor ott csak kényelmesen arra vársz, hogy egy elvtársad hasonló véres kegyetlenséggel túszokat szedjen, s majd kicseréljen, s te hősként folytathassad eddigi, „szent” tevékenységedet.
– Rossz, íróasztal mellett kieszelt duma – így a feleség. Ha a te gyereked, szülőd lenne most Gázában, nem így beszélnél.
– De ezzel a gyakorlattal, még több ilyen eset, ilyen túszszedés fog bekövetkezni. Azaz: zsidókat/izraelieket gyilkolni minden következmény nélküli lesz.
– Ezt add el a magyaroknak. Hátha vevők lesznek rá. Érzéketlen, értelmiségi hozzáállás – sajna, jól ismerlek. Ahelyett, hogy jobban megfontolnád, miket irkálsz, s teszel közzé.
– És mit mondasz azoknak, akiknek nincsen túsz hozzátartozójuk, azonban kiirtották, megerőszakolták, megkínozták a családját? Vagy a 250 fiatal katona hozzátartozóinak, akik éppen a túszkiszabadítás érdekében vesztették el az életüket?
– Éppen azért kell kiszabadítani azokat, akik még élnek, ha igen…
– De nem ilyen áron, hogy ezzel leromboljad mindazt, amit ezzel a keserves háborúban elértél – ami évtizedekben mérhető károkat okozott az izraeli társadalomnak, gazdaságnak – és az egész világon újra fellobbantotta az antiszemitizmust.
– Minden áron!
– De ezzel csak újra indítod-folytatod ugyanazt a terror folyamatot. Hiszen a mostani katasztrófának is, egyetlen túsz kicserélése, Gilad Salité ágyazott meg.
– Nem! Az izraeli kormányé a felelősség. Ő hagyta a határokat, a déli lakosságot védtelenül. Pedig kapott elég figyelmeztetést. S még az első napokban sem volt képes megvédeni a határait.
– Ez igaz.
– Na, látod. Hozzák haza a túszokat bármilyen áron. Tudod, mibe kerül a terrorista rabok etetése, komfortos ellátása? Menjenek isten hírivel, ne a mi adóinkból éljenek.
– S majd jöjjenek vissza, mint Sinuar, igazukban és büntethetetlenségük hitében megerősödve, megannyi újabb gyilkosságot elkövetve? Nem beszélve a világnak nyújtott példájukról…
– Majd az új kormánynak lesz arra gondja, hogy ne jöhessenek vissza, a világ meg… elmehet…
– Beszéljünk másról.
– Az lesz a legjobb mindkettőnknek.

S Izraelnek? A zsidó népnek? A világnak?
Lehet, még mindkettőnknek sem.