Lehet, azért nem engedett a Föntlévő fölszállni az Izraelbe tartó repülőgépre (lásd az előző bejegyzések ideges krónikáit), hogy a lágymányosi zsinagógában a nagy NYITÁS alkalmával meglegyen a minján.
Legyen meg az ő akarata.
Tizennégy hónapja nem láttuk egymást, nem hallottuk a nigunokat, nem forgattuk az imakönyvek lapjait, nem beszéltük meg ügyes-bajos dolgainkat.
Be kellett mutassuk a védettségi igazolványt, amit még a létszám szerint nem sokan tudtak maradéktalanul teljesíteni, s külön biztonságos maszkokat is kaptunk. S persze az imák mellett a fő téma az volt, hogyan vészeltük át ezt a korszakot? Vajon nem jöhettünk volna előbb? Majd ez a kétely is terítékre kerül, amikor visszalendülünk a normális életbe – ha a „próbára bocsátás” tartósnak bizonyul.
Most a viszontlátás-újrakezdés öröme, minden kritikát felülír.

Holnap reggel is ott a helyem a minjánt erősítendő – de aztán kérem azt a repülőjegyet!