Ma este a széder asztaloknál egyszerre elevenedik meg a közel és a legtávolabbi múlt. És még szorongatóbban a jelen trendje – amely minden nap egyre inkább a jövőnket fenyegető közelmúlttá jegecesedik. A menekülés, a haza sietős otthagyása: a szorongás, a kovásztalan kenyér gyorsaságú pakkolás ismét aktuálissá válik. Az ó- és újkori apokalipszisok ideje összeért. Ezt érzékítette meg az Ámos Imre – Anna Margit házas- és alkotótárs művészete – a világ kultúrájában oly egyedülállóan.

Ezért a maceszropogtatáson kívül (és fölül) a legpasszentosabb ünnepi időtöltésnek azt ajánlhatjuk, hogy zarándokoljunk el a Magyar Nemzeti Galériába és nézzünk meg két, az elmúlt héten nyílt kiállítást.

Anna Margit életműkiállítását – amihez most a kurátor, Kolozsváry Mariann megnyitó beszédét mellékeljük. Valamint az e tárlattal remélhetőleg a kánonba emelkedő művésznő alapélményének hátországához is zarándokoljunk föl a második emeletre. Ott szembesülhetünk a 20. századi Apokalipszis ütötte seb és trauma közvetlen dokumentumaival, az Így történt, A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című gazdag összeállítás révén. (Katalógusa a közeljövőben jelenik meg.)

Nem vidám, s nem a rutin ünnepi élményekhez, valamint tudáshoz juthatunk e zarándokút révén.

Azonban – ha ez pozitívum – jelenidőnk- és korunk révén átélhetjük a zsidó ünnepek leglényegesebb eredetét: a halálveszélyt, a vándorlás kényszert, és a szorongást.

Jelenkorunk itt és most a legendák hősei mellé sorozott bennünket – s ezzel igazi szereplőkké váltunk.

Vajon a mi időnk aggadáját melyik könyvbe írják, s milyen asztaloknál – és hol/ mikor-meddig? –  celebráják majd, a Messiás hírnöke, Elijáhu próféta látogatását várva?

Kolozsváry Marianna megnyitó beszéde

Anna Margit mesélte egy interjúban:  „Mindketten Ámossal szerettük a szilvát. Kértem negyed kiló szilvát a Hársfa utca sarkán áruló gyümölcsárustól. Van nekem már macskatál szilvám – válaszolta az árus, aki már ismert minket. Így mondta a muskotály szilvát. És akkor vettünk negyed kiló macskatál szilvát és kimentünk a Dunapartra, a lépcsőn ültünk, nem került pénzbe, s akkor megtöröltük, és egyet te, egyet én, s a magokat köpködve, jóízűen megettük a szilvát. Ez volt a luxus dolog.”

Kétszeresen is táplálék volt ez számukra. Egyrészt testi, hiszen nagy szegénységben éltek és a legolcsóbb ételekre is csak beosztva futotta, másrészt viszont lelki táplálék is volt a szilva, amit úgy fogyasztottak, mintha Csontváry szellemi örökségét tömték volna magukba. Tudták, hogy a nagy mester köznevetség tárgya volt amiatt, hogy késői éveiben az étrendjét elsősorban gyümölcsök alkották, s a műtermében halála után sok szilvamagot találtak. Az összetartozás valamiféle furcsa jele volt, hogy maguk is szerették ezt a gyümölcsöt.

Lehet ezen a történeten derülni, de mégis érdekes üzenete van. Az 1945-ben alakult Európai Iskola nevű művészcsoport tagja úgy érezték, hogy kötelességük hidat építeni az addig méltatlanul mellőzött magyar művészek felé is, akiket elődeiknek tekintettek. Tisztelgés volt ez Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Farkas István és Derkovits Gyula és akkor már az eltávozott barát, Vajda Lajos és a koncentrációs táborban elpusztított férj, Ámos Imre előtt, mert igazságkeresésük őszinteségét példaértékűnek tartották a maguk számára. És így, többek között Csontváry egyedi, formabontó művészetéből is kifejlődött egy új képzőművész generáció, akik őt nagy szellemi elődjüknek tartva elindultak a huszadik századi magyar festészet progresszív szellemű átalakításának útján. Ez a generáció volt az, amely a harmincas években bontogatta szárnyait, és a világégés után ebben a rövid életű, de elementáris erejű művészeti csoportosulásban, az Európai Iskolában bontakozott ki.

A fiatal Anna Margit és Ámos Imre, mint ág és a levél, mint a szilva és a magja, úgy voltak összenőve. Összefonta őket a szerelmük, összekovácsolta őket lírai asszociatív festészetük. Együtt ettek az OMIKE menzáján, együtt alkottak Szentendrén, Vajda Lajos barátsága is közös volt, mint ahogy közös volt a párizsi utazás is, az az életre szóló élmény, amikor a nagy példakép, Chagall fogadta őket és maradásra bíztatva őszintén dicsérte művészetüket. De ők hazatértek, s hamarosan mindent kettétört a háború. Ámos egyre gyakrabban és egyre fogyó reménnyel vonult be a munkaszolgálatra. Az utolsó ismert állomáshelyének kerítésénél Anna Margit – kezében civil ruhát rejtve – könyörgött férjének, hogy szökjön, de Ámos késői műveinek absztrakt expresszionizmusa már jelezte, hogy elfogadta a sorsot, vállalta azt, aminek jönnie kell.  És a letaglózó hír nemsokára jött is egy németországi haláltáborból. Anna Margit az első sokk után, a háború elmúltával ismét festeni kezdett és képein megjelent a bábu, az a személytelen figura, mellyel fájdalma a legszemélyesebben azonosulhatott, mely helyette szólt, mely hangtalanul üvöltötte az emberi léptékekkel megfogalmazhatatlan szenvedést.  Ezeken az Európai Iskola keretein belül festett művein gyermeki módon, ügyetlen figurával, hatalmas fejjel jelennek meg bábjai, hogy egy pléhkrisztus eltorzuló ábrázatával vagy egy kintornás patakzó könnyeivel jelenítsék meg az elementáris drámát.

Az idő múlik, s mondják, hogy az idővel csökken a fájdalom. A bábok és babák játsszák el a fájdalmakat, emlékeket. Saját érzelmeit átruházza helyettesítőkre, eltávolítva, elrejtve jeleníti meg őket. A bohóc, a bábu a naivitás, a szókimondás eszköze, aki mindent tud, miközben kiszolgáltatott, mások rángatják, nincs saját akarata. A marionett bábu ismeretlen, őt felülről irányító, magasabb rendű erőnek engedelmeskedni kénytelen, kiszolgáltatott lény. Az itt látható késői művek láttán úgy tűnhet, hogy Anna Margit maga mögött hagyva a személyes kínokat, már az idős ember bölcsességével a világ történelmi fájdalmaira összpontosít és képein az egész emberiség felett ítélkezik.

Mit látok, ha Anna Margit itt bemutatott képeire ránézek, ha előttük megállok? Én nem egy festményt látok, hanem a kép mögötti valóságot látom, egy világot, mely tükrözi a múltat, a bohócokban és a bábokban, bábukban önmagát és Ámost ábrázolja. Ez a bohóc, ez a báb kívülálló, eltér a megszokottól, ahogy ő maga sem volt hajlandó alkalmazkodni. Állást foglal és állásfoglalásra késztet. Az általános emberi problémákat, az irodalmi példákat saját életére vonatkoztatja. Keserűen, felháborodottan szól a korhoz, gyakran a kép hátára ír üzeneteket számunkra. Nem hajlandó tudomást venni a tabukról, gyakran ábrázolja a holocaust traumáját. „Egyszer szabad utat kellett eresztenem… Trauma, amit cipelek magammal. Férjem, családom elpusztult, ez nem maradhatott nyomtalanul bennem. Hazugság volna erről nem beszélni…. Én jó 30 évvel később oldottam fel azt a zárat, ami ezekre az iszonyatokra emlékeztetett. Akkor kezdtem az emlékeket megfesteni.”  – vallotta. Tehát, ha Anna Margit képeit nézem, akkor fájdalmakat látok, szenvedélyeket látok. És már nem a szememmel látok, hanem a tudatommal, s így a látás szó nem biztos, hogy fedi a valóságot. Nem szabad félni, meg kell látni, ami ott a mélyben létezik, mert különben ezek a művek, csak vonalak, csak stílus, csak technika, csak kép. Anna Margit nagyon erősen megmutat valamit, mélyen és igazul elmondja, hogy ki ő, hogy milyen egyedül maradni, milyen reménytelenül hazavárni valakit, milyen egy nőnek megöregedni, nőiességét, vonzerejét elveszíteni, milyen sértettnek, sértődöttnek, elfeledettnek, mellőzöttnek lenni, s milyen a népművészetben, az egyszerű formákban felfedezni az új stílust, saját megközelítési módját. Képein jeleneteket villant fel egy nyomorultul giccses vásári világból, az ótestamentumi témákat a folklór és a giccs segítségével eltávolítja magától, a gyász és a tragikum összefonódik a komikummal és a nevetéssel. Cukrozott mézeskalácsba ragadt életképeket idéz, és groteszk módon dicsőíti a kredencre kitámasztott pirospozsgás idillt. E világban hamis a céllövöldei irányzék, hamis a jósnő, hamis az Isten és hamis az érzés. „Mindig azt a Messiást festem, amelyik elkésik – olyat soha, amelyik jókor érkezett…. Én nem vagyok vallásos, én nem hiszek Istenben. Kerestem magamnak egy csodát, amiben higgyek. Ez lett a Messiás, aki becsapott mindannyiunkat, hiszen, amikor jönnie kellett volna, akkor nem jött. Tehát a messiásaink gonoszak, rondák, és hűtlenek. Nem is hiszek már abban, amit elhitettem magammal, hogy van.” A jövő helyett immár csak a múltba fordulás maradt, s a „jövő nem lett valóság”.

De a késői képeket látva ne higgyük, hogy Anna Margit eltávolodott volna az Európai Iskolás művészetének primér drámájától, hogy háttérbe szorult volna benne a magára maradottság fájdalma. Hiszen a rabbi figurájában és egyes művek zsúfolt kompozíciójában felsejlik Ámos Imre hagyatéka, és a naiv módon megfestett vásári alakokban, Miska kancsós emberekben, ünneplő ruhás kisfiúban, esetlen mátkapárban mind-mind ott rejtőzik a korábbi bábuk keserve. E figurák tekintetében is ott tükröződik a Kintornás könnye, gyermekien elárvult lényükben ott visszhangzik a Pléhkrisztus kiáltása.  Ez az Anna Margit által évtizedeken át megőrzött fájdalom, amit a lógó karú bábuk, vagy a karón földbeszúrt özvegy képében hordoz. Anna Margit e késői képeiben ott van elfojtva a sohasem múló sírás, az a sírás, ahogy sírni csak egy bábu tud.

Héber nyelven is olvasóknak, vagy az ő héber nyelvű olvasó barátainak ajánljuk Eszter Ruso kiállítási beszámolóit:

https://www.facebook.com/share/p/YG1gFHKEMdHwwFyt/?mibextid=WC7FNe

https://www.facebook.com/share/p/XakqDKQpmUZdgz8u/?

https://www.facebook.com/share/p/jp7oK2xhs4WdmcNJ/?