A Múlt és Jövő olvasóinak nem a honlapunkról kell értesülnie, hogy mi történik Izraelben és körülötte. Igen, a napokban elhallgattunk.  Egyrészt ez köszönhető a döbbenetnek – egy iráni drón- és rakéta esőnek, amelyet a megszokott Arutz 12 mellett szurkoltunk végig, hogy a 2 óra alatt a több ezer kilométer távolságból induló repülő gyilkok vajon kit hogyan találnak meg? (egyetlen beduin kislány sebesült csak meg) -, másrészt az események gyorsasága kihúz minden aktualitást, minden jelentkezés alól. (E percben, a csak Peszah utánra várt izraeli viszontválasz híre ért el, de mire e sorokat olvassák, vajon milyen robbanás rázza meg a harmadik világháború szélén, egyre szédültebben forgó csiga-biga Globust?)

A mi feladatunk, inkább az események kommentálása, a saját életünkre – egzisztenciánkra, világ értékelésünkre – fordítása.

A gyorsan változó hírek szövedéke mögül egyre élesebben körvonalazódik ki az elkeserítő felismerés – a zsidó nép sorsát, vagy inkább „sorstalanságát” illetően, amit külön hangsúlyozott a magyar holokauszt 80. évfordulójára történt minapi (ápr.16) visszatekintés is. Nevezetesen, hogy Európa kétezer éve üldözött, majd megsemmisítésre ítélt túlélő zsidóitól megszabadulandó, új földrészre plántálta át a saját maga azonosságához, oly érthetetlen makacssággal ragaszkodó, s ezért népként fentmaradt közösséget.

S ezzel egyidőben pedig, az ókori Izrael helyén lábát megvető muszlim világ – „csak” 120 éve – szintén nem kér a csak a vágyaiban, imáikban folytonos egykori, Egyiptomból idemenekülő ős-őslakosok kései utódaiból.

Ez az egyszerre epikai és drámai alaphelyzet.

Világosan kell látni, hogy az elkeseredett, oly sűrű véröntözést igénylő visszaplántálási folyamat újabb kertészkedési művelete folyik most. A végeredményt: a végtelenített szárba szökkenést, vagy az újbóli kiszántást, majd csak több évszázad után lehet – nem mi fogjuk – elkönyvelni.

Sok Peszah estén olvastam a peszahi hagadát Jeruzsálemben. S mindig felhorgadt bennem a kérdés, hogy az évezredes vágy-mondatot: „Jövő évben Jeruzsálemben”, vajon nem anakronisztikus -e ismételgetni a Szent városban? Vagy bárhol a világban, hiszen megvalósult ama „jövő év” 1948-ban. Azaz a kívánság fölhorgasztása már elvesztette a jelentőségét, – hiszen itt vagyok, tanulok, élek a zsidó állam fővárosában.

Ha valamikor – bárhol, de most – leesett a tantusz: ez a vágybeteljesülés még várat magára. Ezért az ima-óhaj aktuálisabb, mint bármikor. Mégpedig a legérzékelhetőbben: a zsidó állam fővárosában, Jeruzsálemben.

Ugyanis a megvalósuláshoz még egy újabb – vagy inkább, egy több mint évszázada kitört, parázsló, majd újra fellángoló ugyanazon –  Apokalipszison kell túlesnünk, ami vagy elpusztítja a világot, vagy – ehhez kell az erős hit – all after all, megszüli a Messiást. A korszakot, amely elfogadja a visszatérést

Mert ehhez, 5048/2024-ben, nem elég a teljesítmény, hogy száraz lábbal átkeljünk a Sós tengeren.