A Magyar Nemzet csütörtöki számában a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövid hírben mondta le a péntekre tervezett hanukai összejövetelét – azon ritka zsidó ünnepek egyikét, amikor nem gyászra, szenvedésre emlékeznek, hanem győzelemre, s ezeket a napokat dallal, tánccal kísért gyertyagyújtással emelik ki a hétköznapok sorából. A hirtelen lefújás okát a Romániából – akkor még csak Temesvárról – érkező véres események híre váltotta ki. Akik így döntöttek, nem érezték illendőnek az önfeledt örömet, a vigalom harsány zajait a szomszédban kaszáló rettenetes halál árnyékában.

Az avatásünnep (hánükó – héber szó, magyarul ’avatás’-t jelent) igazi és eredendő tartalma felől nézvést azonban sajnálom, hogy elmaradt a hánukkiá – a nyolcágú gyertyatartó – tüzecskéinek fellobbantása. Hiszen ez az ünnep kísértetiesen épp arról a szabadságharcról, önazonossága lényegéből tapodtat sem engedő forradalomról szól, amely az elmúlt napokban zajlott (és sajnos még zajlik) Romániában. Nehéz elvonatkoztatni a Megváltó és a Szabadság ősi és szellemi létezésünket meghatározó ünnepeit vajúdó évtized – sőt, évezred – vég, a forradalmak márciusát idéző decemberi tavasz és mind aközött, ami az elmúlt hetekben, napokban Kelet-Európában történt, tör­ténik.

Mert mi is történt időszámításunk előtt 165-ben a Szentföldön? Így beszéli el a hanukai győzelemcsodát rögzítő Makkabeusok könyve: „Aztán írt a király az ő egész birodalmának, hogy mindnyájan egyazon népbe tartozzanak és hogy mindenki elhagyja az ő külön törvényeit. Valamennyi nép elfogadta, ahogy a király parancsolta. […] Aki pedig nem cselekszik a király szava szerint, annak meg kell halnia. […] De sokan meg is keményítették a szívüket. Készek voltak inkább a halálra, mintsem megszegjék a szent frigyet; és meg is haltak. Nagy harag viharzott végig Izraelen. […] Megjelentek a király emberei, a hithagyásra kényszerítők, Modiin városában, hogy áldozzanak lakói. Sokan álltak melléjük Izrael fiai közül. Matitjáhu és az ő fiai szorosan összezárkóztak. Beszéltek nekik a király emberei és így szóltak hozzájuk: Elöljáró, hírneves ember vagy ebben a városban. Melletted fiaid, testvéreid. Jöjj ide mindenkinél előbb, tedd meg, amit a király parancsol, ahogy megtette valamennyi nemzet, akkor a király barátjai közé fog sorolni, arany meg ezüst és tömérdek ajándék lesz kitüntetésetek. Megfelelt neki Matitjáhu, így szólt hangos szóval: ha valamennyi népe birodalmának ráhallgat is a királyra, hogy ki-ki elszakadjon ősei vallásától, ha valamennyi rááll is az ő parancsolatjára, én és az én fiaim és az én testvéreim a mi őseink rendelkezése szerint fogunk járni. Isten őrizzen, hogy elhagyjuk a törvényt és a parancsolatokat! A király törvényére nem hallgatunk, vallásunktól el nem térünk sem jobbra, sem balra.”

S ezzel megindította a makedón zsarnok, Antiókhosz Epiphanész király ellen a fölszabadító háborút – először maroknyi hívével kivonulva a pusztába, majd lassan az egész népet a maga oldalára állítva –, és a harc vége a hanukai csodába, teljes győzelembe torkollott. (A makedónok a jeruzsálemi Szentélyt is megszentségtelenítették, s a felszabadítóknak első dolguk volt, hogy ismét felavassák, de erre a célra csak egy napra elegendő szent olajat találtak. Ez csoda folytán elégnek bizonyult nyolc napig.)

Magyar Nemzet, 1990. december 20.