Sorry, this entry is only available in Magyar.

A honnan áradó híreket figyeljem?

A Velencéből érkezőket? Ahol most elkezdődött a telet búcsúztató karnevál? A remény karneválja, ahogy beharangozzák a régi-új eseményt. Két éve ott ért a koronavírus kezdete-támadása, épp a jelmezes mulatságok közepén. Az évszázados hagyományokra visszatekintő ünnepsorozatot tavaly a járvány tombolása miatt kénytelenek voltak elhalasztani.

A 2020-as velencei karneválon készült képek

Mi az ünnep? Amikor az emberiség az el nem idegenedett, igazi, a Jó arcát mutatja föl a „hétköznapi” kényszerű Rossz hínárosából kiemelkedve.  (A karantén, a gettó szavak/fogalmak is e városból erednek.) Micsoda biztató az elszánás ezen arcfelmutatásra, ha szerényebb körülmények között is foggal-körömmel ragaszkodnak a télbúcsúztatóhoz: hiszen a koronavírus korszak még nem ért véget.
Jaj, de kár, hogy nem lehetek ott – hogy rátegyem a kezem a világ ütőerére, és kitapinthassak onnét valamilyen üzenetet.  Valami megérzést, irányt. Univerzumunk merre és milyen célkitűzésekkel lépne tovább a második világháború utáni legpusztítóbb kihívása után? Hátha az európai kultúra egyik mély áramlata-kútjában, a lagúnák hullámai foncsorozódásán megjelenne valami vibráló kép, üzenet, ami a Jó irányba sodródást-folytatást sugallja, erősíti. Merre másfele? S már fel is kaptat Vivaldi  és (az online magányban felfedezett) Zuchero zenéje (sajnos online-on) a képzelet országútjára, amely csak egy irányba tarthat – előre, pontosabban: vissza a normális életbe.
Azonban belefásulva a koronavírusban elhunytak és megfertőzöttek számainak, s e számok hullámzásának értelmet, trendet képzelgő követésébe, új hír-attrakció vonja el a figyelmet: Ukrajna.
A világnak sok eseménye van – földrajzi, kulturális, gazdasági, társadalmi, és történelmi értelemben. Nem lehet mindet befogadni, csak egy töredéküket. (Még a digitális korszak előtt is így volt ez.) Az ember az információ zuhatagból kiválogatja, ami személyes érdeklődése vagy mélyebb meghatározottságai miatt rátartozik. Magyar zsidóként a magyar és az izraeli univerzum egy része rendelődik hozzám, s a „széles e világ” többi történéseiből is– ha jobban megvizsgáljuk őket – mindaz, ami hatással lehet az egymástól oly tragikusan elválaszthatatlan anyaöl-egyetemességekre. Ezekbe, a lehet „partikuláris” érdek(lődési)körökbe – amelyeket alaposan föllazítottak a pandémia hírei, sőt: saját bőrön is szembesített tapasztalatai is – robbantott bele ennek az új (csak az egykori Szovjetunió szétesésével született) országnak a neve.
Amely korántsem tagköztársaság vagy ország fogalmaként égett be „kollektív emlékezetünkbe”. Hanem a magyar és zsidó apokalipszis mementójaként. (Kárpátalja név/fogalom egy más elbeszélés helymeghatározója.)
Don kanyar, a második magyar hadsereg értelmetlen pusztulása – megtestesíti a magyar történelemnek legalább az első világháborúig visszamenő tragikus tévutait (ezt szinte prófétai előrelátással ábrázolta Avigdor Hameiri két, a mai recepció által is mellőzött regénye, A nagy őrület, A pokol legmélyén), valamint a munkaszolgálat neve/fogalma alatt a magyar holokausztnak az általános holokauszttól oly független, s ezért egyedien különleges magyar elbeszélését. (Ezt az embertörténeti mozzanatot Radnóti Miklós és Ámos Imre, s túlélő kortársuk, Zelk Zoltán emelte univerzális szintre a művészet történetében, mert az apokalipszist érzékítették meg.
A két világrendszernek a rendszerváltással arrébb tolt mezsgyéjén (az Ukrajna szó eredeti jelentése: határ) forrongó kelet-európai vulkán most nem egy a sok között régió konfliktusáról szól, hanem egy újabb világháború lehetőségéről. (Dacára, hogy a technikai fejlődéssel szűkülő világ testét sorozatban lepték el e pusztulást és halált hozó ún. regionális háborús gócok – csak Európa volt eddig üdítő vagy ellustító kivétel, leszámítva a múlt század végi Jugoszlávia felbomlása figyelmeztetően gyilkos körülményeit.)
Sem halandó ember, de a legkörmönfontabb politikus sem tudna rendet teremteni a miértek, s a kinek, kiknek van igaza? kérdéseiben. A végeredmény viszont egyértelmű: világháborús állapot. Az ember állapota – hiszen a háborúra, a tömeges gyilkolásra buzdítást, konfliktust megoldást emberek végzik. Akik – sajna egyszemélyben – döntenek minderről. Ők nem csak emberek, hanem olyan emberek is egyúttal, akiket emberek juttattak pozíciójukba, s tartják ott évtizedekig, illetve tűrik el, hogy kimozdíthatatlanul helyükön maradhassanak.
Mindebben az a különös, hogy éppen a koronavírus korszak közben indítják be a háború „repül a nehéz kő/ki tudja hol áll meg?” – eszkalációját. Hogy a pandémia melyik szakaszában – lecsengése, stagnálása? –, ez akár mellékes körülmény.
Ugyanis a járványnak nincs vége! A már a szinte összes óvintézkedés, biztonsági előírás, nagy nehezen megszerzett dokumentum, tesztelési kötelezettség megszüntetése közben az áldozatok (sőt, a vírusvariánsok is) szépen szaporodnak. Mi másként dekódolható ez az egyoldalú fegyverletétel, mint annak az el(be)ismeréseként, hogy a legmerészebb sci-fi álmokat is legyűrő technikai fejlődés, amihez Globusunk eljutott fejlődése során, sem tudta megfékezni a világjárványt. Csökkentette az áldozatok számát? Ez is eltérő narratívák kérdése. Hiszen a három, sőt négy oltás utáni megfertőződések az időleges eredményeket is folyamatosan megkérdőjelezik. Lehet, az összes karantén hiábavaló volt? Melyik ország, melyik politikai oldal cselekedett helyesen? Amely bezárta polgárait? Vagy amelyik nem? Sőt: tetemes erkölcsi és anyagi nyereségre tett szert a járvány lazább kezelésével.
Vajon ezért fordul most az emberiség biztosabb mérőeszközökhöz? A golyó (rakéta, gáztámadás) okozta halál ki- és elszámolhatóbb.
Ebben a háborúban hol az „egyszál ember” helye, szerepe? Hol leledzünk mi, akik ezt a koronavírus naplót-párbeszédet folytatjuk? Mi függ tőlünk?
Semmi! Ezt még a magyar országgyűlési választások közeledtével (2022. április 3.) is megtapasztalhatjuk. A bennünket egzisztenciálisan vagy kulturálisan érintő témák szigorúan nem kerülnek be a választási diskurzusba – nyomatékosítván, hogy ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk ebben a kérdésben is, akár a vírusoknak, vagy bevetésre szomjas lánckerekű járgányok várható újabb támadásának, s ezek egész világra szétharapódzó következményeinek.
Mit tehetünk? Végezzük a dolgunkat. Igencsak leszegett fejjel, ésszel, reménnyel. Hiszen e hatványozott frontokkal ijesztgető, egzisztenciánkat újabb dimenziókban megroppantó háborúk milyen esélyt adnának a múzsáknak? A járvány- és háború-független kultúrának?
Ha más nem, csak a tavasz, a még fel nem falt természet, a virágba borulás (eleddig nem zoom-online módin) életre nyújtózkodásai nyújthatnak vigaszt, feloldódást. Akár Vivaldi évszakai, amelyek, ha töredezetten, változóan is – de még a valóságban is élnek.

A vegetáció örök ünnepével, ha nem is elkergetjük a bekerítő reménytelenséget, de szép órákra ki-ki léphetünk fojtogató ketrecéből.

„Vissza a természetbe….”

E képek 2022. február 19-én készültek a Modinn melletti Givat ha Titorá dombon

Fotók: Kőbányai János
A kiemelt kép jobb oldalán: Ámos Imre: Ukrajna (Szépművészeti Múzeum)