Éppen egy éve tört ki Európában a koronavírus járvány, s amit akkor még nem lehetett tudni – vele maga a koronavírus-(vész)korszak. Mégpedig Velence közelében, a lombardiai Codogno városkában, ahol az első koronavírusos beteget azonosították – most emlékművet is állítottak ott a kataklizmát megjelölendő –, néhány tucat kilométerre az akkor éppen zajló karneváltól. Van valami sors(talanság)- vagy szimbólumszerű abban, hogy ez a meghatározó, a következményeiben felmérhetetlen fordulat Európa egyik kulturális bölcsője – már-már túlzásig díszletszerű tömény koncentrátuma – helyén buggyant fel, az áradat, ami hamarosan beborította a vén kontinenst. A Római Birodalom romjai – vagy szervesen tovább folytatódó örökléte – alól kiterebélyesedett nagy, noha egyre fakuló korszak újabb fuldoklása éppen itt kezdődött el, hogy úgy borítsa be földrészünket, s majd innen átfelhőzve az egész Globust, mint a Szent Márk teret egyre gyakrabban elöntő, s a város közeli elmerülésére figyelmeztető árvizek. 

Emberi és (újság)írói (a kettő szétválaszthatatlan) szerencsémnek (pontosabban: vonzalmaimnak való engedésnek) köszönhetően – mint néhányszor már az életemben – tanúja és krónikása lehettem a pillanatnak, amikor a Jó és Rossz egymásnak feszüléséből egyedi törésben mutatja fel magát – történelmi érvénnyel – korszakunk természete, a maga tétjeivel egyetemben.

Nincs sokrétűbb tobzódása az európai kultúrának, mint a város cölöpökre épült architektúrája, vagy a minden zugában felmagasló templomainak és palotáinak gazdagsága, amit tovább hatványoztak a terein és utcáin hömpölygő jelmezek történelmi korokat visszasíró és idéző színpompája. Ez a lehet, nosztalgikus sztereó zengés: lázadás a jelenkori globalizált világ ellen, amely a maga elszabadult működése révén lesüllyedésbe kényszeríti ezt a már múzeum létbe merevedett reneszánsz korszakot – most éppen a denevér lehelet kiapadhatatlan lávává duzzasztása-mutálása révén. Operaelőadás Fenice színházban, Vivaldi koncert a Chiesa di Santa della Pieta templomban, szinte megemészthetetlen gazdagságú műtárgyak csodálata a Dózse palotában, és a Velencébe simuló modernitást felmutató Guggenheim múzeumban – de mindez nemes versenyben állt a mindennapi esztétikai élménnyel, amit a behajózás jelent a Lidóról a Szent Márk térre, s majd a fényárban sziporkázó estéken a részegségig táncikálás a karnevál pódiuma körül a Szent Márk székesegyházzal a háttérben … Mindez egy pillanat alatt szakadt el, mint egy elhasznált filmkópia szalagja, amit azóta sem sikerült újra tárcsázni.

Egy reggel a vaporettóról leszállva furcsa szájmaszkot viselő katonák és rendőrök állták el az utunkat, s sorfaluk mögött egy csapásra kiürült a város. Minden attrakció hirtelen bezárt, egyre több ember arcára került fel az egész más üzenetet közvetítő egészségügyi szájkosár, s a közönségétől árván maradt, eredeti arcukat mutató épületek csodálatába is beleremegett az aggódás, hogy az előre megvásárolt repülőjegyünket felhasználhatjuk-e, s hogy mi vár ránk majd a karanténban, mely fogalom is ebből a városból nyerte eredetét, akárcsak a gettó, amelyet már csak néptelen magányában bóklászhattunk végig, mint ahogy az ismert, az emléktáblákon is feljegyzett körülmények folytán csak 1943-ban festhetett így. Az volt a gondolatunk, hogy a telet búcsúztató szalmabábu ünnepélyes elégetését – amit nem élvezhettünk ki a karnevál rapid lefújása okán, majd a következő évben pótoljuk ki. A félbeszakítottság miatt jó ürügy lesz ide visszatérni – folytatni a karnevált, s vele az  úgynevezett normális életünket, amelyet egy velencei látogatás csak megkoronázhat a posztkorona korszak nyitányaként. Azonban a rákövetkező év remény és kétségbeesés között hullámzó fejleményei ezt fokozatosan tették elképzelhetetlenné, hogy még csak gondolni se lehessen rá. Velencei házigazdánktól tudjuk – néhány bennszülött mégis felhúzta a jelmezét és így sétált a turisták nélküli, kivilágítatlan városban – hogy ne szakadjon meg a tradíció. Noha valami nagyon meg- és elszakadt. Egy év (történelmi)távlatából visszatekintve a koronavírus föllobbanására és a mai kilátásaira – a nagy szakadás a lehető legszebb arcát mutatta meg nekünk – „lieu de memoir”-eredetiségében búcsúztatva és megérzékítve a hiány, a veszteség táguló űrjét. A minden bizonnyal már vissza nem térő világ Atlantisszá süllyedését.

Az édes-bús emlékezés közben fedeztem fel – soha nem késő – Zucchero-t, akit e poszt kísérőjeként ajánlok. Vele újabb – másirányú – Atlantisz régióba száll le az emlékezet. A gyerekkorba – ahhoz a nemzedékhez tartozom – amikor a pop(sláger-)zene (divat, a menő film) még olaszul szólt. De kellemes – és elgondolkodtató – viszontlátás-érzés. S még a poszt témájától függetlenül: Pop zene és jazz ilyen harmonikus, és egymást erősítő találkozása – Zucchero és Miles Davis duettje – (egykori kritikust, s mindenek előtt zenerajongót) ritkán ajándékozott meg ilyen élménnyel. Ha valami, az efajta zene tölthet el jóérzéssel – koronavírus idején…