A keleti fallal szemben, az emeleti karzaton lévő nagy ablakcsoport nem esik a vallási ünnepi ciklus sorozatába, mert a történeti visszaemlékezésnek van szentelve. Mivel a zsidó vallás történeti vallás, a visszaemlékezés összeköti a közelmúlt és a bibliai idők tényeit. Ez a kapcsolat nem az egymást követő események lineáris láncolatát jelenti, ahogyan az antik görög bölcselet rendszerét használó európai gondolkodásmód láttatja velünk a világ időbeliségét. A Biblia, tehát a zsidó gondolkodás nem a teremtéstől a jelenen át az idők végezetéig húzódó mechanikus diafilmkockákban szemléli és írja le az emberi történelmet.

Mindenki különösnek találhatja például az e fejezetben később említendő értelmezést, mely szerint a Mindenható már a hatodik napon megteremtette a tízparancsolat kőtábláit, holott a történeti időben annak megjelenésére csak az egyiptomi szabadulás után került sor.
Bibliai szemszögből nézve nemcsak az egyéni élet, hanem maga a történelem is valami olyan időtartály, amelyet szinte képtelenség egymás utáni időpontok szerint feldarabolni, majd egy számegyenes mentén újból összerakni. A múltban vagy akár a jövőben bekövetkezett történelmi események a jelenbe is áthallatszanak, és azzal szétbonthatatlan egységet alkotnak. Henri Bergson francia filozófus szerint a héber időszemlélet olyan, mint amikor zenehallgatás közben hallunk egy dallamot, amely fizikai időfogalmaink szerint elmúlt, de emlékezetünkben mégis elevenen él, és a folytatódó dallamsorral együtt áll össze egységes zeneművé. A zsidó gondolkodás minden eseményt, történést az időn belül szemlél, ám ezeknek lényegi, tartalmi összefüggései adják a rendező elvet: az előbb történt esemény benne rejlik az utóbb történőben, egyszersmind az utóbb megesett oka lehet az időben véletlenül, esetlegesen korábban megtörténtnek. Mindnyájunk tapasztalata, hogy egy eseménnyel kapcsolatban az ok és cél szavakba öntése a köznyelv kifejezési szintjén milyen bizonytalan. A Szentírás világában létezik kronológikus sorrend, ám nem ez visz rendet e világ dolgaiba, gondolataiba. A kinyilatkoztatás határozza meg az üdvtörténetileg jelentős elmúlt és eljövendő eseményeket, tényeket.

Mindezek értelmében a történeti ablakfelület csúcspontjára nem a szegedi hitközség két nagyszerű zsinagógájának ábrázolása került, hanem a jeruzsálemi szentély istentiszteletére emlékeztető főpapi homlokdísz, melynek fölirata a sugarak közt: Szentség az Örökkévalónak. Ez a felirat a főpap Istennek szentelt voltát juttatta kifejezésre és egyben világosan megjelölte a szolgálat célját is. Fennen hirdette azt az eszmét, amelynek a Szentély látható jelképe volt.
“Csinálj egy lapot is tiszta aranyból, és messd ki arra, mint a pecsétet metszik: Szentség az Úrnak. És kösd azt kék zsinórra, hogy legyen az a süvegen; a süvegnek előrészén legyen az. És legyen az Áronnak a homlokán, hogy Áron viselje a szent áldozatok körül elkövetett vétket, a melyeket az Izrael fiai mindenféle adományaikban szentelnek. Legyen azért szüntelen a homlokán, hogy kedvesekké tegye őket az Úr előtt” (2Móz 28,36–38). A kékbíbor szalaggal, amely az aranylemez sarkaira volt fűzve, a főpap homlokára erősítették az Igét, de a homlok és az aranylemez között a süveg vászna további réteget képezett.
A Szentírásban az egyiptomi fogság utáni időkre vonatkozóan vannak pontos adatok a főpapról, aki testvérei, a papok és a léviták felett áll: „A ki pedig főpap az ő atyja fiai között, a kinek a fejére töltötték a kenetnek olaját, és a kit felavattak az ő szolgálatára, hogy a szent ruhákba felöltözzék: fejét meg ne meztelenítse, se ruháit meg ne szaggassa” (3Móz 21,10). Ő a fölkent pap, mert különleges olajjal szentelték föl; őt tekintették a papnak, papi fejedelemnek. Felügyelete alá tartozott a templom, a kultusz és a kultuszban résztvevő személyzet. Mivel csak egy főpap volt, személye egyszersmind a kultusz egységének is biztosítéka. Ő volt a közvetítő Az Örökkévaló és a nép között; ennek értelmében ő mutatta be a mindennapi áldozatot és az engesztelés napjára előírt kultikus cselekvések is rá hárultak.
Az időszámításunk előtti második évszázadtól a főpap állt a szanhedrin (főtanács, a zsidó nép legfőbb irányító testülete) élén és kivált a Hasmoneusok korában egyszersmind politikai vezető is volt. A kultuszban betöltött szerepére való tekintettel egyre jobban megkívánták tőle az átlagnál nagyobb fokú tisztaságot, illetve szentséget (3Móz 21,10-15). Öltözéke a papi ruha fölött sötétkék köntös volt, amelyet arany csengők és gránátalmák szegélyeztek. Ezen volt rajta az éfod, amelyet egy többszínű öv fogott össze; erre erősítették rá a melltáskát. A főpap fejét szalag övezte; közepén a homlokdíszre (korona) ez volt ráírva: Az Örökkévaló szent, vagy mint Löw Immánuel fordításában idéztük: Szent az Örökkévalónak. Ezt az öltözetet ünnepeken viselte; de az engesztelés napján egyszerű vászonruhában látta el szolgálatát (3Móz 16,4.13; 2Móz 28; 3Móz 8,7-9).
“Teljes díszbe öltöztette, fényes ruhákat adott neki ékességül: nadrágot, palástot és éfodot, amit körös-körül gránátalmák szegnek, és sok csengő díszít, hogy csengjenek, amikor ide-oda lép, s hangjukat a templomban hallani lehessen, emlékeztetőül népe fiainak.
Szent ruhát aranyból, viola bíborból és piros bíborból művészi hímzéssel; pajzsot a mellére az ítélkezéshez, urimot és tummimot, karmazsin szövetből készült drága munkát; drágaköveket, bevésett jelekkel, aranyfoglalatban kőmetsző munkáját, emlékeztetőül Izrael törzsei számára; aranydiadémot fejkötő szalagján, melybe belevésték a “Szent” feliratot, csodálatos pompa és nagyszerű munka, csupa gyönyörűség a szemnek ez a dísz.” (Sir 45,8-12).
A babilóniai fogság utáni időből nagyon kevés adatunk van a főpapról, s ami található, azt sem könnyű Flavius Josephus adataival vagy a Talmuddal összhangba hozni.
Flavius Josephus az időszámításunk szerint első században leírta a főpapi fejdíszt, a ruházattal együtt. A főpap ruhája, amely lenvászonból van, a földet jelenti, a jácint-kék ruha pedig az eget. A gránátalmák a villámot jelentik, a csengettyűk csilingelése a mennydörgést. Az éfod, amely Isten akarata szerint négy anyagból van szőve, az egész természetet jelképezi, és a beleszőtt arany a fényességet jelenti, amely a világegyetemet beragyogja. Az éfod közepén levő hósen ugyancsak a földet jelképezi, amely a világ közepében van, az öv pedig az óceánt, mivel az mindent körülölel. A két sardonyx, amely a főpap ruháját vállon összefogja, a napot és a holdat képviseli. A tizenkét drágakövet a tizenkét hónap jelképének tarthatjuk, vagy pedig a csillagkör – görög szóval zodiákus – tizenkét jegyének. Végül a fejék véleményem szerint – írja a hellenisztikus műveltségű Josephus – az ég jelképe, mert jácint-kék színű, különben nem viselhetné Isten nevét, és mert ragyogó aranypánt van rajta az Istent körülvevő fény jelképéül.
Időszámításunk szerinti 81-ben Titus jeruzsálemi győzelmének tiszteletére Rómában hatalmas diadalívet emeltek, amelyen a szent templomi tárgyak elszállítását is megörökítették. Ezeket a tárgyakat még egy évszázaddal később is látni lehetett a birodalmi fővárosban. Eleázár rabbi megírta, hogy látta az áldozati állatok vérétől foltos templomi leplet, és a főpap homlokpántját is a JHVH Szentsége felirattal.
A süvegen viselt főpapi homlokpánt a kultikus szóhasználatban a cic (2Móz 28,4.37.39; 29,6; 39,30-31; 3Móz 8,9), egy színaranyból készült korona volt, amelybe belevésték – ismét más fordításban – Az Örökkévaló felszenteltje (2Móz 29,30).
A történeti ablakcsoportban a fejdísz alatt a főpapi drágaköves mellvért, a Szentély hétágú aranymécsese, azaz menórája, ezüst kürtjei és az áldó papi-kezek láthatók.
A mellvért leírását és használatának parancsát a Bibliában találjuk:
“Azután csináld meg az ítéletnek hósenét mestermunkával; Négyszögű legyen, kétrétű, egy arasznyi hosszú és egy arasznyi széles. És foglalj abba befoglalni való köveket; négy sor követ, ilyen sorban: szárdiusz, topáz és smaragd, ez az első sor. A második sor pedig: karbunkulus, zafír és gyémánt. A harmadik sor: jáczint, agát és amethiszt. A negyedik sor: krizolith, ónix és jáspis; arany boglárokba legyenek foglalva. A kövek tehát az Izráel fiainak nevei szerint legyenek, tizenkettő legyen az ő nevök szerint; mint a pecsét, úgy legyen metszve, mindegyik a reá való névvel, a tizenkét nemzetség szerint” (2Móz 28,15–21). Tiszta aranyba foglalták a köveket (2Móz 39,13), ugyanabba a fémbe, amelyet a Szentek Szentjében használtak.
A hósen, más néven mellvért, melltáska, – a szolgálatát ellátó főpap öltözékének része, melyet az éfod fölött viselt.
Az éfod – magyar szóval: a melledző – lenfonálból készült (2Móz 28,6-14), két követ helyeztek el rajta, amelyre Izrael fiainak nevét vésték fel.
A hósen leírása (2Móz 28,15-30; 39,8-21) a régebbi hagyományban úgy őrződött meg, mint aranyszálakkal átszőtt, drága anyagból (például vörös és kék bíborból) készült díszes kettős táska, amelybe beletették az Urimot és Tummimot. A valószínűleg sorsvetéshez használt köveket, szó szerint a világosságokat és a tökéletességeket tették az ítélet hósenébe, amely így Isten döntésének, a kinyilatkoztatásnak a táskája lett (2Móz 28,15.30).
Azonos volt-e az Urim és a Tummim a melldísszel és a tizenkét drágakővel vagy nem? Első tekintetre a szórend “És helyezd a törvénytevő melldíszbe az Urimot és a Tummimot” az utóbbi értelmezés mellett szól; és sok mai tudós úgy véli, hogy az két szent jóstárgy volt, amelynek segítségével a főpap Istenhez fordult útmutatásért a nagy nemzeti ügyekben. Rasi is feltételezi, hogy az valamilyen olyan anyag, illetve tárgy volt, amelyet a főpap a melldíszen hordott, és amelybe Isten neve be volt vésve. Ez ellen szól azonban az a tény, hogy ahol a melldísz készítése részletesen el van mondva, semmi sem áll az Urim és Tummim készítéséről. Tehát elképzelhető, hogy az Urim és Tummim a tizenkét kőnek összefoglaló elnevezése volt. Az a tény, hogy a melldíszt is a törvénytevő melldísznek nevezték, azt mutatja, hogy maga a melldísz, nem pedig más valami volt az Istennel való érintkezésnek közvetítője. A 3Móz 8,8-ban, ahol a főpap ruházata van leírva, az Urim és Tummim említésre került, viszont a tizenkét kő említése elmarad; ez meggyőzően bizonyítja a kettő azonosságát.
A Szentírás elmondja, hogy Izráel őstörténetének válságos és bizonytalanságokkal teli korszakaiban a nép az Urimhoz és Tummimhoz fordult, hogy felvilágosítást és vezérlést kérjen (4Móz27,21, 1Sám 28,6), de hogy miképpen folyt ez le, az sehol sincs részletezve. Dávid kora után nincs szó arról, hogy Urim és Tummimhoz fordultak volna. Ez tehát a főpapsággal kapcsolatos, leghomályosabb problémák egyike maradt. Érdekességként említendő, hogy a világ egyik legrangosabb egyeteme, a Yale jelmondatában és címerében szerepelteti az Urim és Tummim szavakat – Fény és Igazság, Lux et Veritas értelmében.
A későbbi hagyomány már nem számol orákulummal, így a melltáska nem egyéb, mint egyszerűen az az alap, amelyre rákerült az a 12 drágakő (4, egyenként 3 darabból álló sorban), amelybe belevésték Izráel 12 törzsének a nevét. A drágakövek jelentésére nézve a 2Móz 28,29 szolgál magyarázattal: “És viselje Áron az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, a mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen.” A törzsnevek ilyetén viselése szemléletes módon mutatta, hogy a főpap az egész közösség küldöttje és képviselője. Egyben emlékeztette Izráel fiait közös származásukra, közös kötelezettségeikre az Egyisten szolgálatában.
A szegedi Újzsinagóga nyugati ablakkompozícióján szimmetrikusan két drágaköves melledzőt helyeztek el, amelyek mintázata eltér egymástól. A felső sorok köveinek színezése nem egyforma. Ez a változtatás Jákobnak Józsefhez intézett szavaira utal: “Most tehát a te két fiad, a kik néked Égyiptom földén annakelőtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Égyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse…” (1Móz 48,5),“és Efraimot eleibe tevé Manassénak” (1Móz 48,20). Izrael fiainak, vagyis a törzseknek a neve és sorrendje tehát megváltozott Jákob Egyiptomba való érkezését követő halála után, s ezt a változást szemlélteti a két drágaköves mellvért ábrázolása.
A Tiferet Jiszraél című munka, korábbi kommentátorok nyomán, azt tartja, hogy a drágakövekre előbb tintával ráírták a neveket és aztán vezették rá az írásra a Sámir nevű rovart, mely úgymond, kivéste a betűket. Másutt a Tiferet Jiszraél idézi Abarbanelt, aki úgy tartja, hogy a rovar vérével írták a betűket.
A Sámir azon tíz dolog egyike, melyet az Örökkévaló a teremtés hetének hatodik napján péntek délután alkonyatkor teremtett, vagyis: 1. a föld száját, amely aztán elnyelte Korahot, 2. a kút száját, amely a zsidóknak vizet adott a pusztaságban), 3. a bileámi nőstény szamár száját, 4. a szivárványt, 5. a mannát, 6. Mózes csodatevő botját, 7. a Sámirt, 8. a betűket, 9. az Írást, 10. a két kőtáblát. Egyesek szerint a rossz szellemek, Mózes sírhelye és Ábrahám áldozati kosa is ezen a napon, ezen órában teremtődött. Mások még hozzáteszik a harapófogót is (mely más harapófogó által készíttetik).
A Sámirt Salamon király, az Első Templom építője nemcsak a hatalmas kövek zúzására használta, hanem a főpap mellvértjén található Urim és Tummim vésésére is. A mellvért különböző színű drágaköveiről tudjuk, hogy Izrael törzseit jelképezték.
A midrás szerint a világ népei a zsidóktól tanulták el, hogy minden törzsnek saját színe és zászlaja legyen. A midrás azt is elmondja, amit a szűkszavú Szentírás elhallgat, hogy milyen volt az egyes törzsek zászlaja.
Rubén törzsének zászlója piros volt (mint köve, a rubin, a főpap mellvértjén), és rajta a mandragóra virág rajza. Rubén jelképe volt még a fölkelő Nap és a vízesés is. Ez utóbbi a törzsfő ellenállhatatlan természetét jelzi. Éppen emiatt tagadta ki őt apja az elsőszülöttségből.
Simon zászlója zöld volt, mint a topáz, és rajta Sikhem látképe, emlékeztetőül az akcióra, amit Simon bátyjával, Lévivel együtt hajtott végre. Az esemény megemlítésre került a rós hasáná üvegfestményénél, a bűnt jelképező vörös gránátalma virággal kapcsolatban. Simon jelképe, a dárdával ékesített pajzs a törzsfő harcias voltára utalt.
Ezzel szemben Lévi zászlója három színben tündöklik: egyharmada fehér, egyharmada fekete, míg a harmadik harmad piros, és magán a zászlón a főpapi palástdísz (urim ve-tummim). Jelképe a papi szolgálattal kapcsolatos kézleöntő lévita kancsó is. Drágaköve a mellvérten: smaragd. E törzs tagjait levitáknak – közülük Áron nemzetségének tagjait kohanitáknak – nevezik. Mivel Simon és Lévi véres bosszút állt Sikhem város lakóin, Jákob mindkettőjüket kizárta az elsőszülöttségi jogokból. Lévi törzse nem kapott földet az országban, a papi szolgálat fejében a többiek gondoskodnak a léviták ellátásáról.
Júda zászlója türkizkék, és rajta egy oroszlán. Drágaköve a mellvérten bíborszínű karbunkulus. Ő kapta meg apjától az elsőszülöttség jogát. Júda törzséből származott Dávid, a felkent, s leszármazottai közül várják a zsidók a Messiást.
Dán élénkpiros zászlaján egy kígyó volt látható. Jelképe volt még a mérleg. Drágaköve a mellvérten a zafír. A törzs tagjai a bírák korában az ország legészakibb vidékére menekültek a filiszteusok elől. Közülük származott Sámson.
Naftáli zászlója ibolyaszín, jelképe a szarvas. Ez az állat a gyorsaságot jelképezi. Ma Izrael postájának logója. Drágaköve a gyémánt. A törzsbeliek hegyes vidéken helyezkedtek el. Naftáli törzséből származott Bárák, Sisera hadának legyőzője.
Gád törzsének tagjai még Mózes életében letelepedtek a Jordánon túl. Sátortábort építettek, ott hagyták nyájaikat és családjukat is, amíg testvéreikkel elindultak az ország meghódítására. Jelképük a sátortábor. Zászlójuk lila színű, harcosokkal. Drágaköve a mellvérten az opál.
Ásér jelképe a búzakalász vagy kenyér arra a bő termésű vidékre utal, amelyet az ország felosztásakor kaptak: “Ásér kenyere kövér, királyi csemegéket ad” (1Móz 49,20). Törzsi jelképe még a pompázó olajfa is: “olajban füröszti lábát” (5Móz 33,24). Az olajat a kenyér és kalács sütéséhez használták. Drágaköve az achát. Zászlója citromsárga.
Jisszakhár jelvénye az ókori Keleten a teherbírást jelképező szamár. A Talmud szerint – ellentétben az állat mai jelképiségével – Jisszakhár sokat tanult. A törzs jelképeként a csillagot is alkalmazzák, éppen a bölcsességre való utalásként. Drágaköve az ametiszt. Zászlaja zafír színű, a Nappal és a Holddal.
Zebulon zászlója tengerszürke, jelképe a hajó volt vörös színű halakkal. A vörös szín emlékeztet a bíborcsigára, amelyet Föníciában, Zebulon északi határán találnak. A honfoglaláskor az ország észak-nyugati részén, a tenger közelében kaptak birtokot. Drágaköve a mellvérten a krizolit.
József – szőlőtő, vagy pálmafa. Törzsi szimbóluma még a felegyenesedett kéve, amely előtt testvéreinek kévéi meghajlanak. Zászlaja tengerzöld, benne ökör és bivaly. Drágaköve az ónix. Jákob valamennyi fia közül őt kedvelte leginkább. Ezért József két fiát – Efraimot és Manassét – sajátjaivá emelte. Ezek önálló törzsek lettek.
Benjámin – ragadozó farkas, reggel prédát eszik, este zsákmányt oszt (1Móz 49,27). Drágaköve a mellvérten a jáspis. Zászlaja jáspis színű. Jákob legkisebb fia egyúttal Izrael legcsekélyebb létszámú törzsének ősapja. Benjámin törzséből származott az első király, Saul, és Mordekháj, Eszter unokabátyja, a zsidók bírája Perzsiában.
Amikor Jákob halálát közeledni érezte, magához hívatta fiait, és megáldotta őket. Az áldás egyúttal az egész törzs sorsát, jellemző vonásait is felvázolta, ezek a törzsi szimbólumok költői megfogalmazásai.
Minden törzsnek megvolt a hadijelvénye, amelyre büszkék voltak. A hadijelvény eredetileg fémből készült; szövetből (kelméből) csak a perzsa időktől készítettek zászlót. A magasra emelt zászlónak szellemi, morális jelentősége is volt, mert aki felnézett a zászlóra, az voltaképpen az égre függesztette tekintetét, és az Egek Urától várta a segítséget.
A szegedi Újzsinagóga történeti ablakképén a mellvértek alatt a Szentély aranycsillárjai, a menórák láthatók: Formáját felülről rendelték el: “Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból, vert aranyból készüljön a gyertyatartó; annak szára, ága csészéi, gombjai és virágai ugyanabból legyenek. Hat ág jöjjön ki oldalaiból; három gyertyatartó–ág az egyik oldalból, és három gyertyatartó ág a másik oldalból” (2Móz 25,31-32). A Második Szentélybe a régi mécstartó helyébe került a hétkarú arany menóra.
A menórák alatt, középen a kohanita főpapokat jelképező kezeket kék mezőbe helyezték. A kék színt a zsidók minden színnél különbnek tartották, mert a kék a tengerrel (a tenger színezetével) egyezik, a tenger az égboltozattal, az égboltozat pedig a zafírkővel és a zafírkő az Úr dicsőségének trónusával, ahogyan meg van írva Ezékiel próféta könyvében. “… látszék, mint valami zafírkő, királyi széknek formája”, vagy másként: “Mint zafirkőé, olyan a színe a trónusnak” (1,26).
Kohénnek nevezik Áron férfiági leszármazottait, a léviták és a többi izraelita mellett a zsidóság három csoportjának egyikét. Bizonyos szertartásokon, így a duchánolásnak vagy düchenolásnak nevezett áldásosztáskor még manapság is van szerepük. A kohaniták felemelik kezüket a gyülekezet felé úgy, hogy a tenyerük a föld, a kézfejük az ég felé nézzen. Az ujjak elhelyezkedése is sajátos. A hüvelykujj egymagában áll, a mutató és a középső ujj szorosan egymás mellett, úgyszintén a gyűrűs és a kisujj. Közöttük hézag van. A két kéz hüvelykujjának és mutatóujjának kell egymás közelében lenni. E kezek megtalálhatók a zsidó temetőkben a kohaniták sírjára vésve. Tóra-terítőkön is előfordulnak, a szegedi zsinagógában a hívek feje fölé, a nyugati ablakkép magasába került az áldásosztás jelképe. A kohanita kéz a héber sin betűt formázza, amely a Saddaj – Mindenható jelképe.
A Saddaj név a héber Bibliában negyvenhatszor fordul elő. Az ősi bibliai elnevezés a tudós Raj Tamás főrabbi szerint egy kettős értelmű héber igéből, a sadad gyökből ered. Ennek jelentése kettős: táplál és elpusztít, s ebből származik a sadájim (emlő), illetve a sod (megsemmisülés) szava. Elvégre Isten hatalmát éppen az bizonyítja, hogy táplálni és pusztítani egyaránt képes, kinek-kinek a jutalmához vagy büntetéséhez képest. Saddaj az erőt és a földöntúli hatalmat képviselő egyetlen Isten, aki igazságosan gyakorolja ezt a mérhetetlen képességét világunkban.
A jutalmat és büntetést, védelmet és pusztulást nyújtó Istent nem csupán a zsidóság, de minden ember Mindenható Urának kell tartani, hiszen legtöbbször, 31 alkalommal éppen Jób könyvében – aki nem zsidó, hanem híres keleti bölcs – fordul elő. Az egyetemes emberi mondanivaló Jób szavaival: “a Mindenható Isten nem téveszti el az igazságot”. Az övét, és nem az emberét. „Avagy semmivé teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy?” (Jób 40,3). Ennek belátása a hit egyik legnagyobb próbatétele.
Az Ószövetségben csak az Úr (az Örökkévaló) adhat áldást; ez már a legrégibb áldó szavakból kiviláglik (1Móz 27,28 kk.; 48,15.20; 49,25 kk.). Mindenekelőtt az hivatott az Úr áldását közvetíteni, akit ő kiválaszt, és akinek küldetést ad. Később “választá ki az Úr a Lévi törzsét, hogy hordozza az Úr szövetségének ládáját, és hogy az Úr előtt álljon, és néki szolgáljon, és hogy áldjon az ő nevében mind e napig” (5Móz 10,8, és 21,5). A 4Móz 6,22-27 szerint csak az Áron leszármazottai közül való való papokat illette meg ez a kiváltság.
A papok a Második Templomban karjukat kitárva adták a népre az áldást: “Akkor aztán lejött (Simon), s Izraelnek egész közössége fölé terjesztette kezét, hogy fennhangon ossza az Úrnak áldását, és tisztsége szerint kimondja szent nevét. A nép meg másodszor is leborult a földre, hogy a Magasságbeli áldását fogadja” (Sir 50,20-21).
Később a zsinagógákban csak pap mondhatta el az ároni áldást, manapság pénteken és ünnep este az édesapa áldja meg ezzel családi körben gyermekeit. A megelőző áldásmondás után az apa is a gyermekek feje fölé emeli kezét és így mondja el a kohaniták szavait.

“Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet.
Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad.
Fordítsa az Úr az ő orcáját te reád, és adjon békességet néked.”
(4Móz 6,24-27).

Áron és fiai, a papok e háromszor két kéréssel mondtak áldást Izrael fiaira. A héberben ez a három sor 3, 5, 7 szóból álló, ritmikus formula. A templomi liturgiában záró áldás lehetett (vö. 3Móz 9,22 sk.; 5Móz 10,8; 21,5).
Reb Lévi Jichák, a neves haszid mester szavanként vizsgálta a kohanita áldást. Arra jutott, hogy az áldás magában foglalja a megőrzést is. Aki áldott, az őrzött is, aki őrzött – vagyis Isten vigyázó szemét reá veti –, az áldott is. Miért kell tehát külön az őrzést is hangsúlyozni az ároni áldásban, ami – úgymond – magától értetődik?
Azért, mert ebben az esetben az őrzés a rossz ösztönöktől való védelmet jelenti. A rossz ösztön – a jécer ha-rá – ne kergessen el a világból. A rossz ösztön, mely főleg a gazdag és vagyonos emberekre veti hálóját, különféle megkísértésekkel próbálja az embert eltéríteni a helyes útról, de miként a bölcs mondja: „Ne félj a hirtelen való félelemtől, és a gonoszok pusztításától, ha eljő; Mert az Úr lesz a te bizodalmad és megőrzi a te lábadat a fogságtól.” – vagyis a csapdától (Péld 3,25-26). A kommentárok azt is hangsúlyozzák, hogy a papi áldás szövege egyes számban hangzik el, mivel az áldásnak csak akkor van foganatja, ha a zsidók erőt vesznek a széthúzás rossz ösztönén, és egyetlen egységet alkotnak.
A papi áldás ősi héber szövege hat igét tartalmaz: áldani, őrizni, ragyogtatni (más szóval világítani), könyörülni, tekinteni, békéltetni. E szavak magukba foglalják mindazt, amire a vallásos embernek élete során szüksége van: megélhetés, biztonság, isteni kegyelem, szellemi inspiráció – és ami a legfontosabb, a béke. Ahol béke van, ott minden van, mondják a bölcsek.
A jobb- és baloldali ablakok felső és belső szélén, vörös alapon egy-egy kürtpárt helyeztek el: “Csináltass magadnak két kürtöt, vert ezüstből csináltasd azokat, és legyenek azok néked a gyülekezet összegyűjtésére, és a táborok megindítására” (4Móz 10,2). Ezek szinte kizárólag a papok hangszerei voltak Isten dicsőítésére. Az áldozat bemutatásakor is megfújták: “A ti vígasságtoknak napján, és a ti ünnepeiteken, és a ti hónapjaitok kezdetén is fújjátok meg a kürtöket, a ti egészen égőáldozataitokra, és a ti hálaáldozataitokra: és lesznek néktek emlékeztetőül a Ti Istenetek előtt. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (4Móz 10,10). Az itt ábrázolt kürtök is Titus diadalívéről vették alakjukat.
A nyugati emeleti karzat fölötti történeti ablakképben az áldásosztó kezektől lejjebb balra a régi templom rajza az árvízben – amely, mint emlékezetes maradt, a frigyszekrényt nem öntötte el –, mellette jobbra az Újzsinagóga vázlata.

Az új templom építésének elismerését jobb felől ősi rajz és mérőeszközökből alkotott embléma fejezi ki. A tintatartóból, tustollból körzőből és vonalzóból kialakított hatágú csillag közepébe Baumhorn Lipót héber neve került.
Ezzel szimmetrikusan, bal felől helyezték el a hitközség akkori elnökének nemesi címerét.
Szeged város közgyűlése 1879. június 8-án az árvíz utáni újjáépítést irányító királyi biztosi tanácsba Rosenberg (1881-től Rósa) Izsó ügyvédet is delegálta, aki ennek munkájában mindvégig részt vett.

Dr. Rósa Izsó Szegeden született, iskoláit ugyanitt végezte, a gimnáziumot a piaristáknál. A pesti és a bécsi egyetemen jogot hallgatott, jog- és államtudományi doktorátust szerzett, ügyvédjelölti joggyakorlatának idején, 1861-ben országgyűlési kiskövet, vagyis a követ mellett dolgozó, választott kancellista lett, ugyancsak választás útján nyerte el a városi törvényhatósági bizottsági tagságot. 1869-ben a hitközség küldötte az előző év december 14-én megnyílt Izraelita

Kongresszuson. 1871-ben ő lett az első zsidó, aki ügyvédi irodát nyitott Szegeden. Házingatlana átvészelte az 1879-es árvizet. Az újjáépítési bizottságban “megfelelő tárgyilagossággal, tapintattal és szakavatottsággal” volt a kényes ügyek, a kisajátítások rendezésében a királyi biztos segítségére”.
A királyi biztosi tanács a tervezett egy év helyett, háromszori meghosszabbítással négy év múlva, 1883. június 30-án fejezte be működését. A királyi biztosnak, Tisza Lajosnak gondja volt arra, hogy kiváló munkatársai elismerésben részesüljenek. Rósa Izsó ügyvéd nemességet kapott 1884-ben. Később, az Újzsinagóga építésének idején a hitközség elnöke, a Szegedi Ügyvédi Kamara elnöke, majd 1909-től királyi tanácsos lett. Társadalmi megbecsültségének jelei: a középítészeti tanács vezetése, az Árpád a testvériséghez szabadkőműves páholy tiszteletbeli főmesteri címe, a kormánypárt szegedi vezetői posztja. Személye, pályája példázza a szegedi zsidóság integrációs sikereit, amelynek emléke az itt látható nemesi címer.
A zsidó lakosság beilleszkedésének és elfogadottságának sikereiről Szegeden valóban említést lehet tenni. A zsidók, hasonlóan más nyelvű és más szokású bevándoroltakhoz, Szegeden magyarrá váltak. E folyamat arra a korszakra esik, amely mindezidáig a legnagyobb gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést hozta a hazának és a dél-alföldi településnek. A jött magyarok gyarapították az országot, a szögedi nemzetet!
Nemcsak a nagy árvíz utáni újjászületésben, hanem a város felvirágoztatásában is hatalmas szerepet vitt a magyarrá vált zsidóság. Nem beszélhetnénk palotás Szegedről, szegedi újságírásról, szegedi képzőművészetről és műpártolásról a szegedi zsidók munkálkodása nélkül. A mai szögedi nemzet örököse az egykori, talán még fülhajas, de zsinóros magyar ruhát viselő, zsinagógát és várost építő zsidó magyaroknak.
Egykor a palánki katolikus prépost javasolta törvényhatósági tagnak a főrabbit, majd a főrabbi sürgette az árvízi fogadalom valóra váltását, a Fogadalmi-templom felépítését. Igaz, ez még akkor történt – hogy Charles Fenyvesi szép könyvének címével szóljunk – Mikor kerek volt a világ. A kerek világot, a harmonikus, bár keservekkel, erőfeszítésekkel, bajokkal teli kerek világot eltörölte előbb az egyik, azután a másik nagy háború, s mindaz, ami vele, általa és utána bekövetkezett.
Amikor a szegedi Újzsinagóga csodálatos épületének ajándékaival, arányaiban, elemeiben és festésében kibontakozó mondanivalóival ismerkedünk, akkor ezzel az egykor volt kerek világgal is találkozunk, amely talán – s emellett szeretne hitet tenni ez a kalauz is – nem múlt el teljesen.

Nem halt meg teljesen.