Az idén oly megcsúfolt Győzelem Napján (amelynek áttételesen, de lehetne mondani direktben is: az életemet köszönhetem, mint majd’ minden európai zsidó) – május 8-án – mégis egy győzelem szem- és fültanúja lehettem. A MÜPA-ban, két év koronavírus okozta becsukódás, kihagyás után – ismét megtartották a Hollerung Gábor karmester kezdeményezte-vezette Énekel az ország rendezvényt. Ez egy hosszú évek óta visszatérő ünnep, amikor a Budafoki Dohnányi Zenekar, s néhány szólista mellett az ország sok kórusából összegyűlt 400-500 énekes megszólaltatja a zeneirodalom egy-egy klasszikusát. A kórustagok az ország sok szegletében jó fél évet készülnek karvezetőikkel a produkcióra, hogy az utolsó napokban Hollerung Gábor összesimítsa az előadást. Az évük jó részét a zenedarab betanulásával, tökéletesítésével eltöltő kórustagok rokonsága tölti meg a MÜPA 2000 főt befogadó nagytermét is. Így vált az én tradicionális programommá ez az Énekünnep, mert a húgom több, mint évtizede része ennek a varázsnak – amely rendre magával ragad engem is. Nem – csak – az előadott mű, hanem a produkción átsugárzó humanitás, a zene szárnyán hatványozódó felhajtó erő, ami az embert oly érzékelhetően jobbá teszi. Terápiát is mondhatnék – amiről tanúskodhatok, mert Anna életét rendre kiragadja a gyilkos világ szövevényes, lehúzó hínárjai fojtásából, amelyek felett az idén ebből az alkalomból Moszkva Vörös terén, 77. éve masírozó hadsereg győzedelmeskedett. (Azonban az ünneplő katonák a díszsortüzek után igazi sortüzek lezavarására sietnek. Valós vagy csak prognosztizált birodalmi érdekért civilek ezreit mészárolják le, s milliókat tesznek földönfutóvá. Pedig azt hittük, éppen a XX. századra jutó két világháború okosította ki az emberiséget, hogy történelmünkben nem vállalható többé e „konfliktusok” háborúval való rendezése, amelynek nyomán és a katonák és vezetőik hezitációja, gátlása ki is tartott a 2022-es évig.)
Mielőtt ez az áldott karnagy a vezénylő pálcáját a kezébe fogta, ugyanerről a gyógyító hatásról beszélt – amelynek kétéves hiányát mindannyian érezzük. Nemcsak a zene szabadon, szájmaszk nélkül történő élvezetét, hanem a mindennapi humanizmus látható csökkenését is, azaz: a roppant hasadást, amit a kényszerű énekléshiány okozott. Ennek kíván gátat vetni a tradíció visszaállítása – nem a zene, hanem a zenével való sokrétegű foglalatoskodás, ami kitölti egy-egy élet jelentős szeletét.
S persze a „téma” is olyannyira klappolt: Mendelssohn Éliása. A nagy – égbe szekerező – próféta küzdelmei, látomásai és a példáján keresztül a hit és a cselekvés összhangzásának feldübörgő harmóniája. Egy kaján – és rögtön bevallottan sekélyes – gondolatomban felmerült bennem, hogy vajon kire szavazott az ország sok szegletéből itt összejött, zenészekből, énekesekből és hozzátartozóikból álló közösség? Majdnem arcon csaptam magam a hülye („újságírói”) kérdésért. Hiszen egy szentélyben, ahol az emberség oltárán áldoznak – korántsem képletesen – oly ünneprontó ez a firtatás, még gondolatban is. Ugyanis éppen ez a megosztottság, a COVID-ra rá téve nem kevés lapáttal, pusztitgatta a velejéig az immunrendszerünket.  Hogy türemkedhet ide is a választások üledéke, amikor ama megcsúfolt, vérbe rántott ünnep helyett igazi ünnepben részesülök – s lehet, útmutatásban is: nevezetesen, hogy csak ez az ünnep az időtálló, az örök. Amikor az emberiség az igazi, az el nem idegenedett arcát mutatja fel, mint az Úr dicséretet. Amit a zene és a kultúra nyújthat – és ezt soha nem döngölhetik huzamosan a földbe, a most hamis érdekekért, ürügyekért, szlogenekért dübörgő tankok és csizmák, vagy a saját tábor hatalmáért a másik fél létezését megkérdőjelező(bibliai?) átkokat szórók.
Itt más minőség van jelen, más grádicsok magasságában. Itt kell tartózkodni – lehetőleg minél többet. Itt a helyünk. Akkor nem lesz/lehet baj.

Szintén a zene hatalmának megtapasztalásában lehetett részem a Duna másik oldalán, két nappal később, miközben nem mulasztottam el – sajna –, hogy a Vörös téren elmondott beszédek, reakciók, s azokból kiókumlálható smart következtetések ingoványába, valamint a 2022-es parlamenti választások pengelapos értelmezéseibe ne süllyedjek.
Az A38 hajón szerencsémre ismét a zene, a kultúra, a humánus foglalkozás és idő eltöltés más dimenzióival találkozhattam.
Egykori – szintén ki- vagy megöregedett – rockzene kritikusként nem kedvelem, ha az öreg sztárok, egykori nagy bálványok föllépnek. Ha nem is halhat meg mindenki abban az életkorban, mint Petőfi vagy Jim Morrison, de az ifjúsági zenét szinte ellenreklám művelni ráncosan, pocakosan, elnyűtten.
Mégis elmentem Török Ádám és a Mini egyik klasszikus formációja koncertjére, a világhírű Colosseum zenekar előtt.  Lehet, utoljára látom – a színpadon fog meghalni, ha így folytatja. Hiszen Ádám átesett egy stroke-on, s aztán rá – pedig hogy vigyázott rá a felesége, az üres Műcsarnokba sem engedte el a Beatünnep című kiállításomra, a tárlatra, amelynek ő az egyik (tabáni) főszereplője – mostanában egy COVID fertőzésen is. Nem a zenére voltam kíváncsi, hanem egy barátom és hősöm küzdelmére – mindazzal, amit életében létrehozott. Az örökségével, amit készül lezárni-átadni.
Már tizenegy éve is, amikor összeállt az ős-Mini, nagy meglepetésben volt részem – ez ugyanis nem a nosztalgia rókabőr kiárusításában merült ki, mint a hasonló összeállások zöme, hanem a régi emberek a régi dalokba beleszervítették az azóta eltelt 40 év tudását, tapasztalatát, a művészetükben homogenizált kifejezőerő delejében. S most is valami új élménnyel, tudással lettem gazdagabb. Ahogy belépett Ádám a színpadra: megijedtem. A beesett arctól, a fogaitól, s hogy még a fuvoláját is alig bírta – nehezen hajolt le az odakészített vízért. Ahogy bebotorkált, félni kellett, hogy elesik. Úgy intett a közönség – na, mi sem éppen tűzről pattant fiatalok – üdvözlésére, ahogy a kórházi beteg a régen várt, kedves látogatónak. Azonban, ahogy felhangzottak a régi nóták dallamai, ráült-támaszkodott a hullámaira, s innen minden könnyű lett. Szállt, szárnyalt ismét. Ez az elmúlt két éve kataklizmájával megterhelt öregség is tudott új hangzást, soha nem hallott árnyalatot létrehozni.
Megváltoztattam a véleményemet – igenis, a tisztes halál az, ami a színpadon, a munkálkodás közben ér, ama lezárhatatlan lezárás, elrendezés, búcsú közben –, ahogy átadjuk az örökséget. Lehet, csak ez a tisztes halál. S– ha ezt valaki rendezi, joggal kiáltanánk giccset – ahogy mellette a dallamot egy szintén Ádám (Fehér) nevű, 13 éves fiúcska viszi tovább, vagy felesel rá gitáron.
Játékuk már felmutatja azt az életet, ami túlél és időtálló, hogy az örök jelzőt ne itt pazaroljuk el.
A koronavírus korszak idején, a harmadik világháborúnak, lehet, a kezdetén, de mindenképpen rettenetes egzisztenciális következményei árnyékában – ezek a kulturális-humánus élmények mégis vigaszt kínálnak. Nincs más választás! Csak velük és általuk lehetünk túlélők.
S ha muszáj, ebbe a választásba haljunk bele.

P.S. A javarészt 70 pluszos zenészekkel, s 82 éves szóló énekessel felálló Colosseum olyan fergeteges koncertet adott, amit – hosszasan kapargatva az emlékeimben – még nem hallottam.