Minden nekrológ – sajnos – a nekrológ írójáról szól. Bárhogy próbálja is, nem tud kibújni a tolakodó szerep alól, akkor sem, ha – a szokásoktól eltérően – egy szóval sem említi, vagy emeli ki önön személyét a gyász-szövegben.
Ha a nekrológot író csak az imént elment köz- vagy irodalmi szereplő pályáját foglalja össze érdemei kidomborításával, mégpedig példás, MTI-hír sietséggel – akkor hivalkodik magával csak igazán: hogy mi mindent tud róla (vagy szedett össze róla ügyesen a Wikipédiából, vagy „csak” korrigálta e honlapon az emlékezetét). A személytelen hang és tónus pedig még ha a személyes kapcsolat hiányát is jelzi vagy leplezi – de azzal a korántsem mellékzöngével, hogy én milyen (helyi)értéktisztelő és -tudó vagyok, s nemkülönben jól informált, hogy az egyéni benyomások ellenére mint mérleg, azonnal kilengem a most eltávozott súlyát, dekára precízen.

ha az istenhozzád-textusban fölidéződik a koporsóban most leereszkedő – barátunk, pályatársunk, példaképünk, mentorunk, ügyünk támogatója – megérzékített személyisége, akkor akaratlanul (bár, ki tudja?…) a búcsúztatott életrajza helyett önéletírást, – sőt! – önértékelést kapunk. Az élve maradt gyors előre (helyébe) nyomulás izzadságszagú gesztusát.
S ha a nekrológ mind a két elemet, funkciót tartalmazza – az már a legharsányabban zengi a büdös öndicséretet, s hatványozza mindannak az ellentétét, amit a gyász fájdalma és a veszteség űrje üt –, amelyet a megrendült csenddel, vagy még azzal sem, lehetne kifejezni.
Drága Itamár!
Mindezt hogy kerüljem most el?

Dehogy fogom az életművedet összefoglalni most. Az emberi és szakmai barátságunk történetét pedig azért is örömmel spórolom meg, mert az néhány száz oldalra rúgna, mint minden igaz, egymást megtermékenyítő kapcsolat elbeszélése. A veled való viszony ábrázolása azért lenne más jellegű, mint a többi – mostanában egyre szaporodó – regényírási kötelezettség, mert ez – a te találmányod-terminológiád – a „kettős gyökér” narratívája lenne. Vagy még inkább a heroikus „kettős gyökér” kudarcáé –ugyanis a Szentföld kemény sziklás talajába átplántálására sem nekem, sem másnak a holokauszt után Magyarországon született nemzedékből már nem adatott mód és alkalom.
S nektek?
Avigdor Hameirénél nem lehetett jobb időben (1921-ben) s kondíciókkal (már Budapesten héber verses kötet adott ki 1910-ben) kiérkezni, s a te róla szóló írásod („A különleges dosszié – találkozás Avigdor Hameirivel”. Múlt és Jövő, 2010/1.) oly költői (azaz többdimenziós mélységű) igazsággal ábrázolta a kettős gyökérből a magyarénak a sikertelenségét. Talán nem tudtad – ezt a nézetemet odafönt majd megvitatjuk, pláne, ha Avigdor Hameiri, Ady Endre gyakori kávéházi partnere, is az asztalához engedne –, hogy nemcsak a magyar versek héberre ültetésének stafétabotját vetted át tőle, hanem a magyar megnemkapaszkodásét is Izraelben.
Hiszen  mégiscsak, hogy néz ki, hogy egy megújult nemzet, majd annak nyomán állam, amelyet magyar zsidók találtak ki (mint jeruzsálemi professzorom, Michael Silber kimutatta Kossuth Lajos és a magyar 1848/49-es

szabadságharc megvilágosító példája nyomán) Natonek Józseftől Herzl Tivadarig, Jehuda Alkalaitól Max Nordauig, Petah Tikva, az első palesztinai zsidó település alapítóiig (1878). Azaz a zsidó államot kiharcoló cionizmus alapjaiban egy magyar-zsidó gondolat és projekt volt – s ennek ellenére sem a politikában, sem az irodalomban nem ütöttek át a magyarok a megvalósult Izraelben. (Talán csak távoli unokatestvéred, Efraim Kishon és a karikaturisták, azaz a budapesti humor alakították tevőlegesen az izraelivá vált modern kultúrát.)
S veled – és ez a tragédia – elment az utolsó ember/lehetőség, aki le tud fordítani egy magyar klasszikus vagy kortárs verset héberre.
A magyar kormány most izraeli légvédelmi berendezéseket vásárolt Izraeltől roppant milliárdokért. Nem tudom, hogy miért van erre szükségünk, de elégedettséggel tölt el, mert Izrael (és vele a zsidók) megbecsülését növeli e zsidó szempontból kóvedhiányos tájon, s izraeli embereknek ad megélhetést. Azonban Izraelnek a magyar irodalom értékeire a magyar légvédelmi igényeknél kimutathatóbb szüksége van! (Ágai Adolf, Nagy Endre és Karinthy kimunkálta humor százezrek kedélyét tartja épségben, folyamatos háborúk, s azoknál még folyamatosabb terrorfenyegetettség, gyilkos szorításában.)
És most veled, Itamár, – ha igénybe vették, ha nem – ez a lehetőség kimerült, vagy inkább: elszakadt. (Régi gondolatom – valamivel olcsóbb, mint a smart harci technika beszerzése – hogy már kész költőket, írókat kiképezni – oda és vissza – a műfordítás [nemzet]stratégiai tudományára. Bár lehet, ha erre nincs spontán igény, azaz szerves szellemi atmoszféra, akkor az isten pénze sem teremti meg az olthatatlan irodalmi érdeklődést.)
Ez a szomorú fordulat, ez a most a haláloddal beállt folytathatatlanság a választásod, az egész pályád és személyiséged foglalata. Sikere és kudarca. Távozásod súlyát ez a magad után hagyott pótolhatatlan űr méri ki.
Ahogy te is hébertudással alijáztál Budapestről ( „Radnóti-életem”. Múlt és Jövő, 2009/4.) Avigdor Hameiri és Patai József idejében még több százan írtak olvastak héberül Magyarországon – nos, ez a mély és éltető áram veled most kiapadt.
Ebben a veszteségben nem a te és a most nekrológíró élete méretett meg.
De a magyar zsidóságé!
A kiemelkedő szellemi ember nem független a saját korától. Petőfi és Ady között nem véletlen telt el fél évszázad „népnemzeti” unalomban (erről most jól eldumálnánk, az Adyt előkészítő Makai Emilt – addig a nevét sem hallottam – te ajánlottad figyelmembe) – a reformkor és a magyar modernizmus megteremtette a korszakot a költészetbe homogenizáló alkotóit. A te jelentőséged az egyéni tehetséged mellett (ami „munkaeszköz”) a mi időnk alapvető hozadéka – forduló- és kiinduló pontját, ha a Kasztner-vonaton, gyerekként is, de közvetlenül átélted –, a „kiszántottság” határozza meg.
Amelynek újra palántázhatatlan, kivirágozhatatlan („kettős”) gyökereit most végleg magaddal vitted.

 
Itamár Jáoz-Keszt felolvassa saját fordításában Radnóti Miklós Erőltetett
menet című versét
Dallos Eszter: Itamár Jáoz-Keszt a Múlt és Jövőben

Legújabb lapszámunk

Nyomtatott és letölthető

Nagybörzsöny, 2021. február.12.

A kiemelt képen Itamár Jáoz-Keszt látható, Radnóti Miklós kötetével