Sorry, this entry is only available in Magyar.

Az auschwitzi fogolytábort 1945. január 27-én szabadította fel a szovjet hadsereg. 1996-ban a német köztársasági elnök január 27-ét a nemzeti szocializmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Az első Auschwitz per 1963. december 20-án kezdődött a Majna parti Frankfurtban. Az SS huszonnégy tagja ellen emeltek vádat, akik különböző módokon vettek részt a tábor foglyainak meggyilkolásában.  Végül húszukkal szemben született ítélet, hat vádlottat életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte a frankfurti bíróság, négyet felmentett, a többiekkel szemben három és tizennégy év közti fegyházbüntetést szabott ki. A sajátos német joggyakorlattal összhangban tettesként csak azokat vonták felelősségre, akik szadista ösztönöktől hajtva, saját kedvtelésükre, „terven felül” gyilkoltak. Akik „pusztán” a parancsokat hajtották végre, csak bűnsegédként feleltek, még ha saját kezűleg öltek is.

Aki akárcsak belehallgat a perről készített hanganyagba (2017 óta a per aktái a hangfelvételekkel együtt a világ dokumentum örökségének részét képezik és bárki számára hozzáférhetők), vagy elolvassa Bernd Naumann saját kezű feljegyzései alapján készült beszámolóját („Az Auschwitz- per. Beszámoló Mulka és társai vádlottaknak a frankfurti esküdtbíróság előtt lefolyt bűnügyéről. Kossuth Könyvkiadó 1966) illetve Hannah Arendt a könyv előszavának szánt esszéjét (a magyar kiadásból elhagyták, 1956 még túl közel volt), meglepődik, hogy az emléknappá nyilvánításra, még ha fél évszázados késéssel is, de egyáltalán sor került. A vádlottak, érezve a közönség támogatását, rezzenéstelen arccal tagadnak mindent, a tábor parancsnokának adjutánsa mit sem tud a gázkamrákról. „Hónapok óta várják az ügyészek, a tanúk és a nézők, hogy a vádlottak ejtsenek néhány emberi szót. A levegő akkor megtisztulhatna. De nem hangzott el egyetlen emberi szó sem és már nem is fog „ nyilatkozta csalódottan Fritz Bauer, a per kezdeményezője az ítélethirdetés előtt.

Az ügyvédek kérdéseikkel és észrevételeikkel alázzák a túlélő tanúkat, elégedett vigyorral nyugtázzák, hogy nem emlékeznek pontosan a napra, amikor védencük bestiális módon gyilkolta a foglyokat. Vagy nem tudják felidézni, hogy a tábori gyógyszerész melyik transzport érkezésekor „szelektált”. Jobbra, akiket egyenesen a gázkamrákba terelnek, mert munkára alkalmatlanok, balra, akik kapnak még néhány hét, néhány hónap haladékot. A védő záróbeszédében ügyfele felmentését indítványozza: azzal, hogy egyeseket balra irányított, nem vett részt a zsidók megsemmisítésében, hanem egyenesen életeket mentett.

Nem a frankfurti per volt az első, amely szembesítette a németeket a náci rémtettekkel. Közvetlenül a háború után a főbűnösöket állították bíróság elé. A felmérések szerint a lakósság érdeklődése élénk volt: az amerikaiak által megszállt övezetben közel nyolcvan százalékuk követte a nürnbergi perről szóló beszámolókat.  Adolf Eichmann bűntetteit 1961-ben tárgyalta a jeruzsálemi bíróság. Az USA után a Szövetségi Köztársaságból érkezett tudósítói csoport volt a legnépesebb: 51 újságíró akkreditáltatta magát, hogy tájékoztassa a németeket a per fejleményeiről.  A közszolgálati rádió és televízió a szokásos híradáson felül hetente több alkalommal főműsoridőben adott összefoglalót a tárgyalásról.

Abban nincs igazán semmi meglepő, hogy a nürnbergi és az Eichmann-per visszhangja pozitív volt a lakosság körében. Az „átlag német” úgy érezhette:  a náci vezetők megbüntetésével őt  feloldozták. Az Auschwitz per azonban megkérdőjelezte a dichotómiát, amellyel áltatta magát: hogy az egyik oldalon ott volt Göring és Eichmann, a másikon pedig a rászedett nép. Frankfurtban olyanok ültek a vádlottak padján, akik ugyanúgy élték békés polgári életüket, élvezték a „Wirtschaftswunder” áldásait húsz évvel a háború után, mint ők maguk. Ki sikeres üzletemberként, ki megbecsült patikusként vagy éppen kórházi ápolóként, mint Oswald Kaduk, a nyolcad rendű vádlott. A vádirat szerint Kaduk a legkülönfélébb módokon gyilkolta le a foglyokat. Természetesen mindent tagadott: hogy képzelhetik, hogy ilyen tett volna, ő, akit betegei csak „Kaduk papaként” szólítottak, így fejezték elismerésüket, hálájukat odaadásáért és figyelmességéért.

„Azt szeretnétek hinni, hogy ’33-ban néhány barnaruhás emberke, ki tudja miért, Németországban landolt, aztán ’45-ben elhúzott, miután rátok kényszerítette ezt az átkozott fasizmust”- Anette Hess regényében ezt vágja a főhős fejéhez David, az ügyészi team Kanadából visszatért zsidó tagja.  A „Deutsches Haus”  Anette Hess első regénye. A cím a főhős, Eva Bruhns családjának szerény, de hangulatos vendéglőjének neve Frankfurt egyik kétes hírű negyedében. A szerző tehát debütáns, noha televíziós-sorozatok forgatókönyvírójaként neve korántsem ismeretlen Németországban.

Filmes múltjának tudható be, hogy a szerteágazó történet egyes jeleneteit — köztük a tárgyalás fázisait- értően fűzi egybe. De érezhető, hogy regényíróként gyakorlatlan: képtelen az irodalmi trivialitásokat elkerülni, és ha valamely figurájáról már nem jut eszébe semmi , akkor egyszerűen elereszti őt – állítják könyvének értékelői. Azt viszont elismerik, hogy Anette Hess alapos kutatómunkát végzett. Tanulmányozta a per iratait és a tárgyalásról készített hangfelvételeket, az utószóban pedig köszönetet mond a Fritz Bauer Intézet munkatársainak a szakszerű támogatásért.  A regényben gyakorta megszólaltatott tanácsvezető bíró szavai és a tanúk vallomásai gyakran szó szerint egyeznek azzal, ami 1963 és 1965 között a tárgyalóteremben elhangzott. Noha a műfaj más, a regénynek a perben történtekről szóló részei drámaiságukban vetekszenek  Peter Weiss „A vizsgálat” címmel írt oratóriumával.  Ám a regényben a per elsősorban azt szolgálja, hogy főhősét fokozatosan ráébressze arra, amit a családi dohos kispolgári kedélyesség és fáradhatatlan szorgosság keveréke már-már eltemetett. Arra, hogy szülei „társutasok” voltak, sőt még többek is annál. Egymás után törnek fel a gyermekkor elnyomott emlékképei. A tanúk vallomásaiból a füst, alkarjukon a tetovált szám- mintha mindezt látta, érezte volna már korábban.

A gyanút erősíti nővére gyermekkori rajza, amit a sublód rejt: a ház a kéménnyel  és az égbe kúszó vöröses-sárga csíkokkal; a heg a füle fölött és az a megfejthetetlennek tűnt tény, hogy már kislányként ismerte a számokat lengyelül.  És a gyanú bizonyossággá lesz, amikor Eva anyját tanúként idézik. A védelem kéri kihallgatását, mert egy felkutatott dokumentum szerint a háború vége felé feljelentette az első rendű vádlottat, a parancsnok adjutánsát, mert az becsmérlő szavakkal kommentálta Goebbels egyik buzdító beszédét. A Bernhard Schlink „Felolvasóját” idéző reveláció érteti meg Evaval, hogy miért igyekezett a család mindenképpen lebeszélni őt arról, hogy vállalja a tolmácsolást a perben.  Apja, az SS tagja Auschwitzban volt szakács, Eva haját az egyik fogoly vágta, az ő karján látta a számokat, amelyeket a kislány kérésére a fogoly mosolyogva lengyelül többször megismételt, miközben véletlenül megégette fejbőrét a túlhevített hajsütővel.

Noha bírálói okkal róják fel Anette Hessnek a könyv gyengéit, a munka érdemei közé tartozik, hogy korhű képet ad a 60-as évek Szövetségi Köztársaságáról: a középréteg sok lemondást igénylő folyamatos gazdagodásáról, a xenofób reflexekről, de az idegenek iránt ébredő szolidaritásról is. Az új divatokról és a még élő prüdériáról, a jogilag elismert hímsovinizmusról: amikor vőlegénye felkeresi az ügyészséget és háta mögött közli, hogy Eva a továbbiakban nem áll rendelkezésre, mert megviseli mindaz, ami a perben elhangzik, az ügyészek ezt tudomásul veszik. Mert a jövőbeli férjnek joga, hogy választottja helyett döntsön.

Anette Hess regénye, ha csak jelzésszerűen, de felvillantja annak kérdését is, hogy ki miért tartozik felelősséggel. Mi mondatja a Kanadából visszatért Daviddal, hogy testvérét a szeme láttára gyilkolták meg a táborban, mikor utóbb kiderül, hogy a családjának 1937-ben sikerült elhagynia Németországot és még vagyoni kár sem érte őket. Az ügyészek közül ő az egyetlen, aki mindegyik vádlottra a legsúlyosabb büntetést szabná ki. Vajon a metafizikai bűn érzete, ahogy azt Jaspers értette, a lelkifurdalás, hogy ő nem pusztult el, magyarázza kérlelhetetlenségét?  És – megint csak Jasperst idézve- mivel a metafizikai bűnről csak Isten mondhat ítéletet, vajon ezért keres-e választ és támogatást a frankfurti Westend zsinagógában? Ő, akinek előtte nem volt köze a valláshoz.

Eva pedig felkeresi az egykori fogoly-borbélyt és mindenki nevében megbocsátásért esedezik.  Hannah Arendt bizonyára megróná: metaforikus értelemben még elfogadható- írja-, ha kijelentjük: bűnösnek érezzük magunkat mindazért, amit apáink, népünk vagy az emberiség elkövetett. Ám morálisan ugyanolyan hamis, ha a bűntelen bűnösnek érzi magát, mint az, ha a valóban bűnös semmi ilyet nem érez. Eva mintegy vezeklésképpen arra kéri az egykori foglyot, hogy vágja kopaszra haját. De ő, aki nem akar semmire sem emlékezni, megtagadja azzal, hogy „magának ez nem jó”.  Csak utóbb, mikor már megszégyenülve, könnyezve elhagyja az üzletet, döbben rá a hősnő, hogy amit a borbély mondott, valójában úgy hangzott: „magának ez nem jár.” A borbély társa, egy fiatal nő nyugtalanul érdeklődik, hogy mit akart a vendég, mert főnökét még nem látta ilyen nyersnek.  „Vigaszt”- hangzik a válasz. „Ezek mind azért jönnek, hogy vigasztaljuk őket. „

(Kőbányai János fotói)