Description
Summary – Content
Nehéz úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Nem is teszünk így. De ettől függetlenül is nehéz folytatni a Múlt és Jövőt – barátunk, alapmunkatársunk, Kálmán Tünde nélkül. Ez az első szám majd’ húsz év után, amelyet nem ő készít – noha most is az ő tervei után "raktuk össze" fájdalmas hiányában. A szám az ő nekrológjával indul, de – ellentétben a sajnos a lapban gyakran (sőt: egyre gyakrabban) közölt nekrológokkal – ezúttal nemcsak egy jelentős alkotótól búcsúzunk az emléke megörökítése szándékával, hanem napról napra, folyóiratszámról folyóiratszámra, könyvről könyvre keservesen küzdünk majd a hiányával.
Ebben a számban a másik nekrológ Schweitzer Józsefé. A főrabbiban nemcsak lapunk barátját, támogatóját veszítjük el, hanem az utolsó – klasszikus műveltségű, habitusú – rabbit azok közül, akik Löw Lipót nyomdokaiba léptek. A rendszerváltás rabbija volt – s jó volt, hogy az ő számtalan ökumenikus istentiszteletein elmondott beszédeit hallgatva, eltölthetett a büszke érzés: előkelő dolog zsidónak lenni.
Magát a számot, akár az egész évfolyamot a holokauszt 70. évfordulója jegyében szerkesztettük. Dési János kiállítás-körképe már az emlékév recepciójáról számol be – számba veszi azokat a kiállításokat, amelyek a magyar holokausztra emlékeztek, elemzi erényeiket, hibáikat, intellektuális és pénzügyi hátterüket, s leginkább azt, hogy ezek mit jelentenek a mai közdiskurzusban. Szerényi Gábor rajzos publicisztikája már a Charlie Hebdo elleni támadásra reagál, a témára, ami egyaránt köthető a holokauszthoz, Izraelhez, valamint a világ mai állapotához – amely persze a holokausztból ered. Aleida Assman, a neves német emlékezetkutató budapesti tapasztalatait írta meg a NZZ számára a magyar holokauszt emlékezet kultúrájáról. (Ama gábrieles emlékművet középpontba állítva.) A fordító, Huszár Ágnes egy beszélgetéssel is megvilágítja a budapesti látogatás hátterét.
Ormos Mária tanulmánya Kemény Simon, a sajnálatosan elfelejtett nyugatos költő, szerkesztő és újságíró életpályáját mutatja be. A társadalomtörténeti esszé a kevésbé ismert, mert nem a baloldali zsidó értelmiséghez tartozó életút tragikus végében mutatja ki a Horthy-rendszer gyilkos jellegét. Horváth István – akinek már több hasonló jellegű dokumentumgyűjteményét közöltük – ezúttal a Gellért Oszkár-Illyés Gyula-levelezésen keresztül ábrázolja a Nyugat-utód Magyar Csillag "végjátékát". Báthori Csaba, a nemrégen elment költőnőre, Székely Magdára emlékezik – a holokauszt utáni zsidó költészet egyik legkiemelkedőbb alakjára, akinek az életét és művészetét áthatotta a holokauszt emléke. Kovács I. Gábor tanulmánya a magyar zsidó (és zsidó származású) egyetemi tanárok sorsát mutatja be a a Horthy rendszer közepétől a felszabadulásig. Karády Viktor azon interjúalanyok közé tartozik, akik a velük készült interjút autorizálás és kiegészítés ürügyén elkérik az interjú készítőjétől (jelen esetben J. Győri Lászlótól), s alaposan átírják, tudományosan meglábjegyzetelik. Így egy alapos áttekintéshez jutunk Karády különös műfajának, a történelmi szociológiának a magyar zsidókra vonatkozó legújabb eredményeiről. Karády tanítványa és kutatásaiban munkatársa, Nagy Péter Tibor tanulmánya a túlélők szociológiáját mutatja be, az utolsó hivatalos statisztikai adatok alapján, ahol még feltüntették a zsidó származást.
Tibori Szabó Zoltán tanulmánya a Székelyföldre visz. Megrajzolja e misztikus föld zsidóságának 18. században kezdődő történelmét és a holokausztban való elpusztulását – hála a "visszacsatolásnak". Pedig ehhez a tájhoz tartozik a magyar-zsidó együttélés legfelemelőbb példája – a zsidó vallást felvevő, s ahhoz sok nemzedéken keresztül hű bözödujfalusi zsidók története – akik a holokausztban is osztoztak a zsidó sorsban.
A szám élén Mándy Stefánia a holokausztra azonnal, s majd korszakról korszakra újra és újra reagáló verseiből közlünk. Kemény Simon és Székely Magda versei a róluk szóló tanulmányokat teszik többdimenzióssá. Tábor Ádám (Mándy Stefánia fia) versei a mai hangot képviselik.
