Péntek Orsolya: Egy túlélő tudatábanEdith Bruck: Az elveszett kenyér, Európa Könykiadó 2022, Lukácsi Margit fordítása. Ára: 3499 Ft
(Fotó:Unidiverse.fr)
| Bruck Edith önéletrajzi regénye most jelent meg magyarul. Péntek Orsolya kritikáját – ami az Olvasónaplója többi darabjával a folyóiratunk következő számában jelenik meg – a Jom ha soá alkalmával tesszük közzé. |
| Edith Bruck hatvan évvel az első könyve megjelenése után írta meg Az elveszett kenyér című memoárját. (Il pane perduto, Milánó, 2021, magyarul Lukácsi Margit fordításában jelent meg idén az Európánál). A kilencvenéves írónő a gyerekkorától az íróvá válásáig tartó éveket meséli újra – amely időszak középpontjában megkerülhetetlenül ott áll a táborokban töltött időszak mint viszonyítási pont, origó és magyarázat. Ennek az origónak a lehetséges közelítése az „előtte” és az „utána” felől a voltaképpeni témája a regénynek – ám ez az elején még nem világos az olvasónak. Edith Bruck látszólag egyszerű, lineáris történetmesélése mögött bonyolult írói elgondolás áll: nemcsak a történetben haladunk előre a Tiszabercelen töltött gyerekkortól a táborokban töltött időszakon át a háború utáni Magyarországig és Izraelig, Svájcig és Olaszországig, hanem a narráció tónusa és mélység-élessége is folyamatosan változik. Az első lapokon egy kislány szókészletén és világképén át artikulálódik az „előtte”, azaz a holokauszt mint origó előtti világ. Mindössze annyit látunk a háborús évek tiszai falujából, amit egy tíz év körüli gyerek felfoghat – a családi életet, az ünnepeket, mint a szakrális idő réseit a mindennapokban, a szűkebb zsidó környezetet és az iskolát, valamint a keresztény szomszédok társadalmát, akik mások is meg nem is, mint a falu zsidó lakossága – érdekes, hogy Bruck Edith tanúságtétele szerint a mindennapi antiszemitizmus nem volt jellemző a falura, emlékezetes az a jelenet, amikor az egyik keresztény ismerős ételt és italt juttat be az akkor már gettóba zárt családnak, igaz, megszólalni nem hajlandó, egyetlen kérdésre sem válaszol. Ez a néma segítség, amelynek némaságát akár a félelem, akár az elővigyázatosság, akár az adott helyzetben a megszólalásra való képtelenség, a megszólalás lehetetlensége hozta, mintha rést ütne a gyermeki világszemléleten – a „mi” és az „ők” fogalma kikristályosodik, épp abban a pillanatban, amikor a marhavagon elindul Edith családjával az ismeretlen cél felé. Az út, illetve a tábori időszak leírása nem különbözik releváns módon a holokauszt-irodalomból ismert leírásoktól, mégis emlékezetessé teszi valami: a kiszolgáltatottságban, a halál árnyékában megerősödő – sőt voltaképp ott megszülető, megmentő – testvéri szeretet ábrázolása. Edith Bruck édesanyját elgázosították, apja és bátyja sem élte túl a tábort. Azok közül, akiket vele együtt vittek el, egyedül nővére maradt meg rajta kívül, akivel a felszabadulás pillanatáig együtt voltak – és ez az együttlét egyben a túlélés módja volt. Lassan, szinte mondatról mondatra változik a narráció stílusa, mire eljutunk 1945-ig. Megdöbbentő a könyv azon jelenete, amikor a kimerült Edithet védő Eliz megüt egy német őrt – és a Németország kapitulációja előtti pillanatokban a német katona azt mondja: ha egy zsidó nő ezt meg meri tenni, akkor megérdemli, hogy éljen. És életben maradnak. Mindketten. |
| Ha nem memoár lenne Az elveszett kenyér, talán valószínűtlennek vagy hihetetlennek tűnhetne a jelenet, olyasminek, ami a hollywoodi forgatókönyv-írók ötleteit idézi – ám így nem lehet kétségünk, hogy ezt itt még csak nem is Edith Bruck, hanem a sors vagy a történelem írta. A kötet harmadik egysége az „utána”. Ha az „előtte”, az ártatlanságban és tudatlanságban töltött tiszai gyermekkor úgy viszonyul a táborban töltött időszakhoz, Edith Bruck életének origójához, mint a lehető legélesebb kontraszt-szín, a soha-vissza-nem szerezhető tudatállapot, amely örökre elveszett mind az egyén, mind a magyar zsidó közösség számára (együttélés, asszimiláció, haza), úgy az „utána” már eleve nem létezik az origó nélkül. Aki túlélte és akinek túlélő rokona vagy leszármazottja van, valamilyen módon minden gesztusában, minden döntésében a holokauszthoz viszonyul. Legyen bár tizennégy éves, mint Edith 1945-ben vagy felnőtt, mint az el nem hurcolt, Magyarországon maradt két nővére és bátyja. A könyv legfigyelemreméltóbb, legfontosabb része épp ez az „utána”, amikor a gyerekkorból épphogy kinőtt, túlélő lánynak meg kell értenie, hogy a világ nemcsak aszerint hasad szilánkokra, ahogy eddig képzelte, a „mi” és az „ők” számtalan módon különül el – nemcsak a többség és a zsidóság, az elhurcoltak (túlélők) és el nem hurcoltak, a jók és a rosszak, a család és a mások mint elkülönülések léteznek, de megjelennek a repedések a családon belül is, ami a végső elidegenedés forrásává válik az érzékeny kamaszlány számára. A túlélők nem tudják, nem képesek elmesélni, mi történt velük. Azok a családtagok, akik nem járták meg a tábort, pedig nem tudnak, és nem akarnak kérdezni – szinte azonnal elfojtják, elfojtatják a kimondást, a feldolgozást. Sőt, a két túlélő lány is radikálisan más módját választja ennek. Edith, aki ekkor már (tanúságtévő) író akar lenni, félelmetes tudatossággal készül a hátralévő életre. Éppúgy elutasítja a hallgatást, mint a menekülést (Izraelbe, családalapításba, álmokba, az Új-Magyarország ideájába), míg Eliz megelégszik azzal, hogy alijázik és gyereke születik. Itt, ennél a pontnál reped meg az utolsó biztos emberi kapcsolat egysége, Edith, aki ekkor még húszéves sincs, pedig ott találja magát Izraelben egy rossz házasságban, egyedül. Ekkor már nincs meg a kislány, aki a Tisza mellett élt. Eltűnt az időben, emlékké lett, valakivé, akihez – a múlttal együtt – már csak az origóban lévő tábor emlékén keresztül lehet viszonyulni. Az, hogy a sokáig feldolgozhatatlan trauma – hiszen a társadalom még Izraelben sem támogatja a feldolgozást – miként szüntet meg egy személyiséget és lesz alapjává egy új (erősebb) embernek, talán a legizgalmasabb része a regénynek. Edith előbb egy tánccsoporttal Törökországba, onnan Svájcba, onnan Olaszországba megy, szerelmeken és házasságokon keresztül jut egyre közelebb önmagához (húszévesen már kétszeresen elvált), ám kimondani még mindig nem tudja, hogy mi történt vele. Míg végre megszületik az első könyv. Mire megjelenik, előttünk áll a túlélő, akinek lelke ős-öreg, ő maga bölcs és megvesztegethetetlen, még Istennel szemben is az. Ha az első oldalak a gyermekszemmel észlelt és gyermekaggyal feldolgozott világ lenyomatai, az utolsók már a kilencvenéves Edith Bruck hangján szólnak a megbocsájtás lehetetlenségéről és lehetőségéről és a tanúságtevés kényszeréről. Ekkor, csak a legutolsó oldalakon áll össze a már-már banálisan induló regény valódi, lélektanilag hiteles emberi történetté – ez a késleltetés pedig megrázó, az egész befogadói élményt átstrukturáló hatással bír. |