Az emlékezet az élet, az írás lélegzet

Beszélgetés Bruck Edithtel

Francesca Romana de’ Angelis interjúja

Szívélyes, udvarias, mosolygós, beszéd- és cselekvésmódja határozott, de kedves, soha nem lehetne elképzelni azt a poklot, amelyben Bruck Edith élt és ahonnan visszatért. Ránézésre nem lehet kitalálni életkorát. Karcsú és fürge, arca szép maradt, világos szemek, amelyek megőrizték a gyöngédség és a csodálkozás villanásait. Edithben semmi sincs, ami egy csaknem kilencvenéves nőre jellemző, inkább hasonlít egy szőke copfos kislányra, aki egy fényképről mosolyog az életre.

Történetét Róma központjában lévő otthonában beszéli el, ahová az enyhe januári nap nagylelkűen lép be és megvilágítja a szobát, a könyvekkel és képekkel körülvett két fehér díványt. Bámulatra méltó emlékezettel beszéli el nem csak az eseményeket, amelyeket a legapróbb részletekben rekonstruál, hanem a deportálást és népirtást átélt személy gondolatait és érzéseit is. Auschwitz, Dachau, Bergen-Belsen: három név, amelynek puszta hallatára megáll a lélegzetünk. Ő beszél és én hallgatok, de időnként a fájdalom olyannyira elviselhetetlenné válik, hogy a hangja elcsuklik és szeme könnyekkel telik meg. Edith sír és én vele. Amikor ismét beszélni kezd, újból kezembe veszem a tollat, de a fehér lap előtt felteszem magamnak a kérdést, hogy hogyan lehet emberi szavakkal elbeszélni ezt a végtelen borzalmat. Pedig Bruck Edith a tanúságtételnek szentelte életét. Két ismeretlen személy volt, akiknek utolsó szavait összegyűjtötte a bergen-belseni koncentrációs táborban, akik arra kérték, hogy tegyen tanúságot: „Mondj el mindent, nem fognak hinni neked, de ha te életben maradsz, mondj el mindent a nevünkben is”. Edith pedig megtartotta ígéretét.

Szeretném azzal a kérdéssel kezdeni, amit minden beszédpartneremhez intézek. Melyik életed első élménye? De némi aggályaim vannak, hogy az emlékezetről beszéljek veled.

Köszönöm a tapintatodat, de szívesen válaszolok neked. Van egy „jó” emlékezet, amelyet meg akartam minden áron védeni és meg akartam őrizni. Az első emlék egy nagy boldogság pillanatához kapcsolódik: amikor a tavasz témájának szentelt iskolai dolgozatért nyertem egy színes képeslapot, amelyre egy fecske volt rajzolva. A hátlapjára Tarpai Klára tanítónő ezt írta: „A legjobb, legkitűnőbb tanítványomnak”. Futottam haza, éppen úgy, mint egy fecske, hogy megmutassam anyukának és testvéreimnek.

Beszélj nekünk a családodról.

Hatan voltunk testvérek. Két nővérem, Sára és Mirjam Budapesten éltek, ahová azért mentek, hogy kitanulják a varrónői mesterséget. Bátyám, Dávid pedig az elemi iskola elvégzése után azonnal munkába állt. Otthon, egy kis magyar faluban a szlovák határon éltünk nővéremmel, Judittal és Jónás bátyámmal, én voltam az utolsó a családi fészekaljban. Szegény volt a családunk, ahol a rendkívül kevésnek óriási értéke volt. Két szalmatetős szobában laktunk. Emlékszem a hulló esőcseppek zajára, édesanyámra, aki az eső után futva vödröket helyezett el a földön. De emlékszem arra az örömre is, amit egy cukorka okozott, a piros szalagokra, amelyeket hajfonataimba kötöttek, az első igazi babára, amelyet Mirjam nővéremtől kaptam ajándékba. Addig a babáim kukoricából vagy agyagból lettek „kitalálva”. És emlékszem, amikor nagymama halála után, pongyolájának zsebébe varrva kis kincset találtunk. Néhány bankjegyet, két jegygyűrűt és egy Dávid csillagos aranyláncot. Az a kis örökség, amelyet a nagymama makacsul megvédett a szükségtől, számunkra egy új házat jelentett, ami aprócska volt, de vörös cseréptetővel, és egy szép fűzfával az ablak előtt.

És a szüleid?

Édesanyám gyönyörű volt, azúrkék tekintete lilába hajlott és mosolya beragyogta a világot, de komoly arckifejezése kissé elvett a szépségéből. Édesapám szelíd ember volt, szűkszavú és még kevésbé kitárulkozó. Emlékszem egy puszijára, amit akkor adott, amikor elindult a háborúba és egy másikra, amit visszatértekor adott. „A szegénység veszekedik”, mondta édesanyám, aki nem bocsátotta meg férjének azt a nagy nyomort. Édesapám éjszaka indult el otthonról és ment a városba, hogy mások megbízásából szarvasmarhákat adjon el, de nem volt semmilyen üzleti érzéke és nagyon keveset keresett azzal a fárasztó mesterséggel. Bár nehéz volt még egy tál levest is az asztalra tenni, mindketten rendkívül nagylelkűek voltak. Édesanyám mondogatta: „Nyiss ajtót annak, akik kopogtat, adj annak, aki kinyújtja kérő kezét”. Ami édesapámat illeti, egy este kabát nélkül jött haza. Édesanyámnak, aki megkérdezte, hogy miért, azt válaszolta, hogy odaajándékozta annak, akinek nagyobb szüksége volt rá.

Melyek voltak az üldözés első jelei?

Hárman voltunk zsidó lányok az osztályban, rajtam kívül Piri és Éva, mind a hárman az utolsó padsorba voltunk kényszerítve. Egy alkalommal az iskolatársaim a csalánok közé löktek, máskor kutyákat uszítottak ránk. Barátnőimet kizárták az iskolából, nekem viszont abban a kiváltságban volt részem, hogy még egy ideig folytathattam tanulmányaimat annak a kitüntetésnek köszönhetően, amelyet édesapám szerzett a háborúban. Előfordult, hogy a kútnál a sor végére löktek bennünket, vagy valaki beleköpött a már vízzel teli vödrökbe. Azután ott voltak a tiltások. Nem léphettünk ki a házból délután 6 óra után, nem hagyhattuk el a falut, nem utazhattunk. „A világ beteg – mondta édesanyám, – de Isten megment minket” – ilyen rendíthetetlen volt a bizalma. Egy nagy árnyék könyörtelenül egyre inkább terjedt, egészen odáig, hogy végül teljes sötétség szállt le ránk és megkezdődött a deportálás értelmetlen borzalma.

Két szó gyakran visszatér elbeszéléseidben. Az első a „kenyér” talán azért, mert olyan szó, ami jelent élelmet, éhséget, munkát, de költészetet, művészetet, hitet is, vagyis élet és jelkép egyszerre. Nem véletlen, hogy most megjelent könyved címe „Az elveszett kenyér” (La nave di Teseo kiadó, 2021). Szívbe markoló szépségű oldalak, amelyeken elbeszéled történetedet, amelyre a deportálás borzalma nyomta rá bélyegét és amelyet egy megrázó „Levél Istenhez” zár le.

A pokol a kenyér körül kezdődött. 1944 tavasza volt és nemrégen ért véget a zsidó Húsvét, amikor egy szomszédasszony lisztet ajándékozott nekünk. Édesanyám örült annak a váratlan bőségnek, keze vidáman repült, hogy összekeverje a hozzávalókat, majd a tésztát nagy fatálakban kelesztette. Hajnalban készült felkelni, hogy meggyújtsa a tüzet, amikor két csendőr erőszakosan kopogtatott az ajtón, amíg az ki nem fordult sarkaiból. Elvittek minket és minden zsidót a faluból, először lovaskocsikon, majd vonaton egészen a székhelyig, ahol gettóba zártak bennünket. Anyuka kétségbe volt esve amiatt az otthagyott kenyér miatt: az az öt cipó az életet jelentette, amely elmúlt. A kenyér valamilyen formában elkísért egész kétségbe esett deportált életem során, mint a normális életre való vágy, annak a gondolata. Soha nem loptam el senkitől egy kenyérhéjat sem, a nekikeseredett éhség ellenére sem, és emlékszem, hogy azon a vonaton, ami Auschwitzba vitt bennünket, édesanyám utolsó gesztusa az volt, hogy egy szelet kenyeret ajándékozott egy újszülöttet szoptató asszonynak.

Mi történt a gettóban?

Foglyok voltunk, anélkül, hogy el tudtuk volna képzelni jövőnket, és mégis valami nagyon szép dolog történt. Spontán módon született egy fajta demokrácia. Gazdagok, szegények és nagyon szegények együtt, amikor az országban egy nagyon merev, megosztó társadalmi hierarchia uralkodott. Először játszottam egy orvos fiával. És édesapámnak, akinek soha semmije sem volt az életben, az a kiváltság jutott, hogy a Tóra kántora lehetett. Édesanyám álmodozó szemekkel tekintett rá és meghatottan hallgatta. Történt egy újabb rendkívüli esemény is. Édesapámnak egy nem zsidó barátja hozott egy élelemmel teli szekeret. Az a gesztus nagyon megrendített, nem csak azért, mert számunkra az égből hullott mannát jelentette, hanem azért is, mert Gyulától származott, attól az embertől, aki számomra valahogy nagyon kedves volt. Endre édesapja volt, egy tudós és művelt gimnazistáé, aki szerette a költőket. Ő volt első és gyöngéd szerelmem, aki felfedeztette velem, milyen varázslat rejlik abban, amikor egymásra nézünk, amikor szeretjük egymást. Neki köszönhetően édesapám ismét főszereplővé vált: bármennyire is szegény volt, adhatott enni a többieknek. Gyula nagylelkűsége nemcsak táplálék volt, hanem fény is.

Most éppen kiejtetted a második szót, amit gyakran használsz, a „fény” szót. Annál szebb, mivel felragyog a népirtás mély és értelmetlen sötétségében.

Annak az értékes ételkocsinak volt a fénye, mint ahogy sok más pillanat is fényt jelentett. Egy hét volt még hátra májusból, amikor feltettek bennünket egy marhavagonra. Emlékszem a szégyen és a megaláztatás érzésére azzal a nácival szemben, aki a mi nyelvünkön „Jó utat” kívánt nekünk. Nem voltunk már többé magyarok, csak zsidók és főleg nem lettünk volna soha a szemükben emberi teremtmények. A vonat csak ment, ment és mi nem tudtuk, hogy hová. Emlékszem azoknak a rettenetes pillanatoknak egy másik fényére, édesanyámra. Fésülgette, befonta a hajamat, megkötötte két piros szalaggal és kezemet szorosan a kezében tartotta. Életem leggyengédebb napjait éltem, akkor is, ha hirtelen azt gondoltam: ha anyuka ennyire jó, akkor nekünk végünk van. Azután voltak még fények, amelyek akkor nem tűntek annak és csak később ismertem fel őket.

Elmesélnéd ezeket a pillanatokat?

Amikor megérkeztünk Auschwitzba és leszálltunk a vonatról, a németek gondoskodtak arról, hogy szétválasszanak bennünket, két részre osztva. Abban a pillanatban nem tudtuk, hogy minek felel meg az az útelágazás, da azonnal megtanultuk: jobbra kerültek azok, akiket a kényszermunkára szántak, vagyis éhség, hideg és fáradság általi megsemmisítésre, balra pedig a gázkamrák felé vezetett az út. Juditnak mutatták, hogy jobbra menjen, anyuka és én pedig balra. Egy német megállított bennünket és felszólított, hogy jobbra menjek. Anyukába kapaszkodtam és kiáltottam: „nem, nem”. Édesanyám könyörgött a katonának, hogy hagyjon engem ővele, azt is mondta, hogy én vagyok a legkisebb lánya. A katona válaszként rávágott a puskatussal, ismételve nekem, hogy jobbra, jobbra. Anyuka csak annyit mondott: „engedelmeskedj” és én kénytelen voltam jobbra menni, kétségbe esetten sírva. Az a német elszakítva engem édesanyámtól, megmentette az életemet. A 11-es barakkba vittek bennünket, a nyakamba akasztottak egy táblát, rajta az 11152-es számmal, amely attól a perctől kezdve felváltotta a nevemet. Leborotválták a hajamat, eltűntek a szép hajfonataim, amelyeket anyuka olyan nagy szeretettel gondozott, ránk adtak egy szürke és durva ingruhát, a lábunkra fapapucsot. Szüntelenül sírtam, hívva anyukát. Egy reggel Aliz, egy kápó, egy lengyel zsidó nő, aki a németek nevében felügyelt minket, a barakk bejáratához vitt és ezt mondta: „Látod azt a füstöt? Anyádból szappant csináltak”. Nem mondtam semmit a nővéremnek, rákényszerítettem magam, hogy ne higgyek a szavainak, de tovább sírtam napokon át.

A felfoghatatlan barbárság egy epizódja

A láger ilyen volt, rendszeres kegyetlenség, az abszolút gonosz. Mégis, ahogy az előbb mondtam, volt néhány pillanatnyi fény. Dachauban, ahol árkokat ástunk és a vasúti sínpárok talpfáinál dolgoztunk, egy német katona egyik nap odadobta nekem a csajkáját, hogy elmossam, de az alján hagyott nekem egy kis lekvárt. Egy kis idő múlva engem, és nővéremet beválasztottak egy 15 fős női csoportba, hogy egy közeli kastély konyháján dolgozzunk, ahol néhány tiszt élt a családjával. Ha nem lett volna az a pofon, amelyet az SS adott nekünk ok nélkül minden reggel, vagy a táboron kívül a gyermekek akasztásai, amelyeken kénytelenek voltunk részt venni, akkor ezek lettek volna életünk legkevésbé szerencsétlen napjai a koncentrációs táborokban. Valaminek a héja, a levele, egy darab zöldség, egy konyhában mindig akadt valami, amit titokban a szájunkba vehettünk. És itt egy nap egy másik fény is kigyulladt. A szakács, akinek átadtam a megtisztított burgonyát, megkérdezte a nevemet. „Edith” – mondtam vékony, remegő hangon és ő hozzátette: „Van egy hasonló korú kislányom”. Majd előhúzott a zsebéből egy kis fésűt és fejemre nézve, látván alig-alig újra kinőtt hajamat, nekem ajándékozta. Az volt az érzésem, hogy hosszú idő után egy emberi lénnyel álltam szemben. Meghatott az a gesztus, ami élet, remény volt. Kevés gesztus elegendő a világ megmentéséhez.

Hogyan lehet túlélni ezt a sok borzalmat?

Nem tudok neked válaszolni. Szüleim és az egyik szeretett testvérem nem élte túl. Azt hiszem, hogy nővéremnek köszönhetem, hogy megmenekültem. Karjai közé szorított, mindig ismételte, hogy soha nem hagy magamra, utalt rá, hogy nemsokára ismét megtaláljuk szüleinket. „Ditke, Ditke” – mindig így szólított. Ez az a becenév, amelyet a családban használtak. Számomra a szeretet és a gyöngédség hangja volt.

És hogyan lehet visszatérni az életbe ennyi borzalom után?

Nehéz túlélőnek lenni. Amikor értesültem Primo Levi öngyilkosságáról, erre gondoltam a hír elviselhetetlen fájdalmában. Barátok voltunk, „fivér és nővér a lágerben” – mondtuk tréfásan, de nem bocsátottam meg neki ezt a gesztust. Életünk nem pusztán a miénk, hanem a történelemé is.

Csaknem paradox, ami veled történt. A gyűlölet és az üldöztetés által elpusztított gyermekkor és serdülőkor után egy szeretetben gazdag élet, egy rendkívüli, hatvan éven át tartó érzelmi és értelmi partnerség férjeddel, Nelo Risivel.

Egy hosszú Odüsszeia után Olaszországban kötöttem ki, de az első munkatapasztalataim nem voltak szerencsések, amint azt az előbb említett könyvben, „Az elveszett kenyér”-ben elbeszélem. Egy este meghívtak, hogy vegyek részt egy találkozón egy Kínából visszatért dokumentumfilmes csoporttal. A találkozót követő vacsorán, a „Via delle Carrozze” út egyik éttermében tizenketten foglaltunk helyet az asztalnál, és én azon kaptam magam, hogy Nelóval szemben ülök. Még mielőtt egy szót is váltottunk volna, már belépett a lelkembe. A többiek figyelmét a terem egyik sarkában magasan elhelyezett televízió kötötte le, amely az akkor híres Hagyja vagy Megduplázza adást közvetítette Mike Bongiornóval. Mi kihasználtuk az alkalmat, hogy beszélgessünk. Nelo sonkát rendelt előételként és megkínált vele. „Nem, köszönöm” – mondtam, de ő megpróbált meggyőzni, hogy finom, lágy. Akkor azt mondtam neki, hogy „zsidó vagyok” és hozzátettem azt is, hogy „deportált voltam”. Azokra a szavakra Nelónak elakadt a lélegzete, úgy tűnt, mintha összezsugorodott volna, egészen pici lett a sonkaszelettel, ami továbbra is a levegőben lógott mozdulatlanul a villáján. Rendkívül erkölcsös ember volt, kristálytiszta becsületességgel rendelkezett: szerette a szabadságot, a polgári elkötelezettséget, gyűlölte a pénzt és a kompromisszumokat, rendkívül mély volt szabadság és igazságosság érzete. Ugyanakkor költő volt és figyelmen kívül hagyta a lét gyakorlati értelmét. Van egy epizód, amely ezt jól érzékelteti. Egy nap egér lépett be a fürdőszobánkba. Én paraszti civilizációból származom, ahol megölik az egeret. Neki ez eszébe sem jutott: bezárkózott a fürdőszobába és próbálta meggyőzni az egeret, hogy szerezze vissza a szabadságát és távozzon az ablakon keresztül. Szerettem Nelót érdemeiért és hibáiért, és mellette voltam egészen az utolsó napig abban a sérelemben, abban a mély szakadékban, amit az Alzheimer betegség jelent.

Mitől félsz ma, és mi ad okot a reményre?

Félek az intoleranciától, a párbeszéd hiányától, a másik iránti bizalmatlanságtól, félek a fasizmusnak ezektől a szeleitől, amelyek egyre gyakrabban fújnak és veszélyesen belopakodnak életünkbe. Reménykedek a fiatal nemzedékekben, egy egyre gyökerezőbb és egyre inkább terjedő emberi és polgári lelkiismeretben. Reménykedek ebben a nagy pápában, Ferencben. Amikor találkoztam vele, egyszerűen csak ezt mondta: „örülök, hogy megismertem”, majd rám mosolygott és átölelt. Olyan megnyugtató emberi melegség volt benne. Nagyra értékelem világos beszédét, annak az egyszerűségét, aki azért beszél, hogy megértsék, értékelem meggyőződéseit, megértését az emberi törékenység iránt, alázatát, amikor azt mondta, „ki vagyok én, hogy ítélkezzem”. Ferenc pápáról azt gondolom, hogy „ez egy ember” és a remény érzését tapasztalom meg.

Újságírás, televízió, film, fordítások, olyan sok mindent csináltál, de mindenekelőtt mindig elkötelezted magad, hogy írj és tanúságot tegyél a láger drámai tapasztalatáról.

„Ha megérteni lehetetlen is, de tudnunk kell róla, mert az, amit elmúlt, visszatérhet” – ezek Primo Levi szavai, amelyeket magamévá tettem. Soha nem tápláltam gyűlöletet, sem bosszúvágyat, inkább hitetlenség és végtelen fájdalom volt bennem. A gonosz csak gonoszt szül. Büszke vagyok rá, hogy édesapám áldozat volt, és szívem mélyéig szégyelltem volna magam, ha egy hóhér apám lett volna. Az emlékezés szenvedést jelent, de soha nem vontam ki magam alóla. Ha csak egyetlen lelkiismeretet világítunk meg, akkor is megéri a fáradságot és a fájdalmat, hogy életben tartsuk az emlékét annak, ami történt. Számomra az emlékezet az élet és az írás a lélegzet.

Bruck Edith a Múlt és Jövőben:
Nálam mindig az ember nyer – Római beszélgetés Bruck Edithtel
Bruck Edith: Hol volt, hol nem volt….

Az interjú az Osservatore Romano vatikáni napilapban jelent meg, 2021. január 26-án.