Nemzedék megy el – nemzedék, amely meghatározó és pótolhatatlan a második világháború kataklizmája utáni magyar történelemben. Akiknek fiatalon meghatározó élménye volt a holokauszt, s ezért a tapasztalatával viaskodtak egész életükön keresztül. Minden pozitív javító szándékuk e javíthatatlan korrekciójára irányult. Ezzel adva reményt, hogy a traumák békévé – Kertész Imre szavaival – kultúrává lényegülhessenek át.
Bitó László az apokalipszis látszólag szerencsésebb oldalára született. Látszólag, mert az elkövetők népébe, vallásába tartozni – ha másként is – nehezebb szembenézésre, önmarcangolásra kényszerít, mint áldozatként emlékezni. S ő vállalta ezt a keresztet.
A zsidóság szeretetére, a zsidó ügy támogatására Joshua ben Joszéf története, és a személye aurájából kisugárzó mítoszok és a köréje szőtt irodalom késztette. Ezt foglalta össze egy nagyszerű esszéjében a Múlt és 2009/2-es számában.
Ügyünk barátja, támogatója volt. (Felejthetetlen hálával tartozom neki, hogy odaadta New York-i lakása kulcsát, hogy onnan buszozhassak, metrózhassak be majd egy hónapon keresztül a New York Public Librarybe, PhD tézisemhez a Patai fondot tanulmányozandó. Ez a lakás sok magyar értelmiséginek segített, hogy megtalálja azt, ami csak itt, e városban kaparintható meg.)
Utolsó találkozásunk alkalmával azért kerestem fel, hogy kései, de annál mélyebb, elválaszthatatlan szellemi partnerségbe fejlődött barátja, Heller Ágnes Festschriftjéhez kérjek tőle írást. Vagy – betegségére tekintettel – meginterjúvoljam. (De tett egy nagy erőfeszítést, s megírta emlékező esszéjét.) (Hogy majd a Feneketlen tó másik szegletébe átsétálva – ugyanebben az ügyben – Fehér László portréján egy fiatalabb, bizakodóbb énjével találkozzak.)

Akárcsak Vitányi Iván esetében, éreztem, hogy ez a mi búcsúnk is egyben.
Most, hogy ezeket a szomorú sorokat írom, s a történelembe szervesedő elmúlt évekről felkaparom a hegeket, tudatosul bennem, hogy milyen sok búcsút tett lehetővé a Heller Ágnes 90. születésnapjára készült kötet, amit nem sokkal halála előtt még végig lapozhatott.) (De a magyar médiumok egyike sem tette ezt.) Ungvári Tamással való utolsó beszélgetésemnek – interjúmnak is ez a halaszthatatlan ügy (amelyet vagy fél évig halasztgattunk súlyos betegsége miatt) adott alkalmat-lehetőséget.
Igen, mert ez a gyűjtemény a Heller Ágnes csillagfényétől bederengett-világított nemzedék (és a hozzájuk kötődők) búcsú-felmutatása is volt egyben. Vagy azzá teszi a szorgos Kaszás.
Ezt már csak odafönt tárgyalhatjuk ki, de azt hiszem, nem tévedek sokat, hogy Laci – dacára a fényes tudósi karrierje, s mecénási „kóvedja” ellenére, az ebbe a körbe („szalonba”) tartozást becsülte a legtöbbre.