Kőbányai János: Temetői séta koronavírus idején
| Kétségtelen, hogy a Halottak napja után új próbákra leszünk bocsátva. Itt és most Magyarországon, s nemkülönben tágabb szülőhazánkban, egész Európában. Lengyelországban, a történelmében és mai attitűdjében, sőt speciális szövetségben is parallel államban, még e próba kísértésének sem engednek. Ott a koronavírus miatt a halottakkal való közvetlen találkozás is elmarad e gyászos, s még a gyászmunkának sem teret engedő évben. A járvány ún. második hulláma minden gazdasági és szabadság kiélési érdeket legyőzve, ismét kikényszeríti a teljes bezárást. Az éppen magunk mögött hagyott izraeli „szeger”(elzárás) eredményei azt bizonyították, hogy csak ez a sokszor kegyetlen, egzisztenciákat romba döntő módszer nyújt reményt a pandémia terjedése megakasztásához.
Más, noha nagyon is lényeges kérdés a védekezési stratégia mögött húzódó erkölcsi szemlélet. Kinek az érdekében, kinek a szempontjait előtérbe helyező módszerrel igyekezzünk megfelelni a koronavírus korszak apokaliptikus kihívásának? A gazdaságénak? Amely a fiatal(abb), munkaképes többség megélhetésére és jövőjére apellál, s szelíden elkísérné öregjeit a lélegeztetőgép-Taigetoszra, avagy arra, amely mindhárom nemzedéket kívánja egybe-, s életben tartani – dacára, hogy az idősek már nem hozzák, csak viszik – akkor is, ha egykor ők maguk is termelték meg – a most mindenképp egyre szűkülő erőforrásokat. Izrael példája – pláne, ha kissé távolabb kerülünk a társadalma egy részének e kérdés mentén zajló, sokszor visszataszító tüntetéseinek, s vele a napi politikába lezüllesztésének – nemcsak azért felemelő példa, mert úgy tűnik, hogy sikert hozott a megbetegedési mutatók terén, hanem azért, mert végül is: az egész társadalma sok generációjának a közös túlélése mellett döntött. |
|
 |
A Kozma utca 6. a mai zsidó élet legelevenebb színtere. A közelmúltban itt búcsúztattuk a magyar zsidó szellem nagyjait – Ungvári Tamást, Heller Ágnest –, egy nemzedék utóvédjeit, akik, mert azonosságuk mintáit a holokauszt előtt sajátították el és szocializálták, minden bizonnyal már pótolhatatlanok . A traumatikus elszakadás nap mint nap visszhangzik bennünk, s csak felerősödik, ha nyughelyük színterén megérint a „hely szelleme”, levegője. S persze itt pihen az egykor világszínvonalú magyar zsidó történelem elitje is. Ennélfogva a Múlt és Jövő szerzői. A magyar zsidó jelenlét – ama „kivirágzás”-korszak – halhatatlan képviselői. |
 |
A mamám felé tartva haladunk el a magyar zsidó géniusz egyik legkitűnőbb reprezentánsa sírja mellett, aki egyben szerzőm is – kemény-, majd puhakötésben (Anyunak előkelőbb helye van, mint az apámnak – a sírt ugyanis a Nyomdász Szakszervezet finanszírozta az ő, sajnos általam már nem ismert apjának, Jeret Mórnak, aki mellé ő is megtért.) S noha Goldziher Ignácról most az Országos Rabbiképzőből nemrégiben ORZSE-vé avanzsáló tanintézet termet nevezett el, sőt: szalont is, ez az új aktualitás a nyughelyét nem érinti, mert lesír róla a látogatatlanság. A síremlék elé dőlt beton téglalapot nem teszi senki arrébb évek óta, s kezdi a gránitot benőni a repkény, kavicsot a sírra, mint megannyi szerzőmnek itt a kertben, csak én teszek. |
 |
Atyám felé haladva temérdek kiadott és kiadni tervezett szerzővel találkozom. (A Múlt és Jövő, a magyarságból „kiszántott” nép kiadója, csak innen toborozhatja alkotó gárdáját. Ez alapozza meg legitimációját is: a 100, max. 150 év ittlét szellemi kánonja megrajzolása és fölsorakoztatása-mutatása révén.) A temető másik sarkába, a papám felé sétálva menetrendszerűen megállok Scheiber Sándor sírjára kavicsot tenni. Kettőt, mert New Yorkban élő katonatársam nevében is rakok egy másikat, Fürst Laci (Dr. Fürst László) nagy hószedja volt, ő is sadhenolta, ezért muszáj képviselnem |
 |
Most a nagy rabbik szakasza mellett egy másik síremléket is szemügyre kell vegyek, mert a Múlt és Jövő következő számában Guttmann Mihályról jelenik meg egy tanulmány, Mégpedig Oláh János, ORZSE professzor tollából – aki azóta csatlakozott az égi tanári karhoz. A felirat alig látszik a tekintélyes márvány alkotmányt körülvevő méteres gyomtól. Elgondolkodtató, hogy a csak néhány nemzedékkel későbbi oktatók és hallgatók miért nem látogatják ezeket a sírokat, noha tudásuk jelentős részben az itt nyugvóktól származik. Lehet nem PC megfigyelésként, azért, mert az ő szüleik sírjai nem itt „domborulnak”. (Bár a neofitaság kardos buzgalma ilyen gesztusokban is megnyilvánulhatna.) |
 |
Arrébb haladva Rózsavölgyi Márk sírjára teszem az emlékezésem kavicsát. Őt Mohácsi Jenő, kitűnő nyugatos írónak, a soában sír nélkül elpusztultnak, köszönhetem, aki Hegedű és koldusbot címen írt egyaránt tudósilag megkutatott és szépirodalmi megformálású könyvet az életéről. Mégpedig 1942-ben, bizonyára azért épp ekkor, hogy rádöbbentse a magyarságot: a csárdás melódiáit is egy zsidónak köszönhetik. (Petőfi Sándor ezt tudta, s gyönyörű és ma is oly aktuális versben búcsúztatta a Pilvax zenészét: „Cudar nemzet bíz a magyar, hiába,/Nem igen néz se’ előre se’ hátra,/ Elfeledte, ami történt azelőtt,/ A jövő meg? Bánja is ez a jövőt?/ Bánja is ez a jövőt!”) Lantos Iván és Sebő Ferenc barátaimat addig noszogattam, míg hajlandóak feldolgozni a kottáit. S ezzel a Múlt és Jövő egy zenés CD kiadásba vág bele. A sírt példás rendben tartja és láthatóan látogatja a zeneszerzőről elnevezett balassagyarmati zeneiskola közössége. (Ha sikerül kiadni a regényt és a kísérő CD-t, szeretném megkeresni őket, hogy a hagyatékot együtt propagáljuk.) |
 |
Nem messze aputól ebbe a friss, még követ nem kapott jelbe botlok – atyám jó barátjának felesége Moldova Györgyné halt meg a közelmúltban, lánya Julika a Múlt és Jövő asszisztenseként csöppent be a kiadói világba. |
 |
Miután jól kipanaszkodtuk magunkat a sztoikusan hallgató atyámnak, ismét a parkolóhoz tartva menetrendszerűen Somló Tamáshoz sietek, jóbarátomhoz. Nem is tudom megérzékíteni az űrt, ami bennem maga után hagyott. (Ő az egyik főszereplője a Műcsarnokban bemutatásra kerülő fotókiállításomnak – ahol a kamerámmal nemcsak a koncertekre követtem őt, de ide ki a temetőbe is.) Ez a kép is azt bizonyítja, hogy mennyire nem ment el, már egy következő kiállítás illusztrációja lesz. |
| S még mennyi ismerőssel találkoztam itt – a könyveikből, a magyar zsidó történelemből, a saját életemből. El is határoztam, rendszeresen be fogok itt számolni ezekről a vizitekről, és a korántsem egyoldalú párbeszédekről. Hiszen csak felületesen paradoxon, hogy sokkal vígasztalóbb, feloldóbb interakciók ezek itt és most, mint e kerten odakünn. | |
| Jómagamnak Izraelből visszatérve, a karantént lehúzva ez volt az első kültéri látogatásom. Két dimenzióban, két földrészen népem közt vándorolva fölszabadultan, otthonosan éreztem magam és megnyugodtam.
Készen állok a próbára bocsátás újabb stációjára. Ezt a fölszabadult megnyugvást kívánom olvasóinknak és barátainknak – nemkülönben jó egészséget. |
|