Leírás
Kettős gyász jegyében szerveződött a Múlt és Jövő 2019-es őszi megjelenése. (Egy tragikus zárójel következik itt 2019. szeptemberán délután: Konrád György is elhagyott bennünket – vele még teljesebb és lezártabb a mondanivalónk.)
Még az előző, a nyári számunkban Heller Ágnes 90. évfordulóját ünnepeltük, s a rákövetkezőben pedig meghökkentően hirtelen halálát.
Még nem tértünk magunkhoz.
Ez a halál pótolhatatlan veszteség a Múlt és Jövő számára. Heller Ágnes olyan szerzőnk volt, mint a Nyugatnak Ady Endre. Zászló. Az ügyünk zászlaja – világszínvonalon. Ha lesz érdeme a mi Múlt és Jövőnk 30 éve elkezdett vállalkozásának, egyike bizonyan az, hogy a világon nincs még egy olyan folyóirata, amely ennyi eredeti Heller Ágnes írást közölt volna.
Ez a halál pótolhatatlan vesztesége a magyar zsidóságnak, mert a maga hihetetlen munkabírásával, s szelleme magas színvonalával sikerült elfeledtetnie, hogy kultúrát teremtő léte végéhez ért. Ugyanilyen pótolhatatlan vesztesége a magyar kultúrának, mert ilyen sokoldalú, irányt és példát mutató értelmiségije nemhogy nincs még egy, de a jelenlegi nem fényes korszakában nem látni senkit aki a helyére léphetne. S amennyire tudjuk, az egész világon is pótolhatatlan a hiánya, mind a sokirányú problémafelvetéseiben, s a holokauszt körüljárásában. (Utolsó írása a vele egyidős Anna Frankról szólt.)
Ungvári Tamással is egy olyan irodalmár polihisztor ment el, aki azon munkálkodott, hogy magyar „kompország” – Nyugat partjainál kössön ki.
Kőbányai János „Amikor a halott arcán már nem nő szakáll” című reményt vesztett esszéje azt a helyzetet elemzi, hogy mire mutat rá ennek a két (már három) alkotónak a halála? Mindketten (hárman) a holokauszt előtti magyar zsidóság nagysága megtapasztalásából nyerték azonosság- és értéktudatukat. A stafétabotot azért nem veheti tőlük át senki, mert a holokauszt következtében megszűntek azok a társadalmi és emberi viszonyok, amelyek a magyar zsidó kultúrát felvirágoztatták – s amelyeknek ők voltak az utolsó képviselői.
Szintén Kőbányai írta át „slosimjait” a Heller Ágnes temetése után 30 napig, mindennap írt fotóval ellátott, facebook bejegyzéseit emlék-naplóvá.
Kelemen Gábor esszéje – őt maga Heller Ágnes nevezte nem sokkal halála előtt könyvei legjobb ismerőjének – Heller Ágnes párhuzamait vizsgálja a világértelmiségben. A Vajda házaspár, Vajda Mihály és német felesége Barbara Smitmans Vajda megrendült emlékezései keverednek a személyes kapcsolatuk felidézésével és Heller Ágnes filozófiai oeuvrje értékelésével. Különösen Barbara Smitmans Vajda írása revelációs, mert egy „nyugatnémet” értelmiség külső szemével láttatja a Budapesti Iskola tagjait és budapesti korszakukat. Aloisia Moser: a New School-on volt Heller Ágnes tanítványa, s majd maga is egyetemi előadóvá érvén: hű barátja. Ő Grátzból küldte aNew York-i- tanulóévekről emlékezését. Huszár Ágnes a balatonfüredi cionista táborok atmoszféráját idézi fel, ahol Heller Ágnes 10 évig tanított és a többi előadás vitaképes résztvevője volt. Für Emil a „Bicikliző angyal” című rajz-sorozattal búcsozott a nagy filozófusnőtől.
Ungvári Benjamin sírbeszédéből azt az Ungvári Tamást ismerhetjük meg, amit színes életművéből rejtve maradt – az idősebb korban családot alapító apáét.
A nem a gyásszal kapcsolatos írásoknak olyan témához fűződő tanulmányok adnak keretet, amit a most elment alkotók alapélményét adták: a holokauszté. Steven Ascheim a jeruzsálemi Héber Egyetem történész professzora – szinte háziszerzőnk – tanulmánya azt elemzi, hogy a holokauszt irodalom által „ment -e előre a világ?” Rockenbauer Zoltán – művészet történész és az első Orbán kormány kulturális minisztere – egy korábbi tanulmányában feltárta, hogy a Nyolcak festő csoportba tartozott Márffy Ödön is zsidó származású volt. Mostani tanulmánya még revelációsabb: Márffy szerelme – egy rajzokon és egy sárgacsillagos portrén fentmaradt kép után deríti fel annak a nőnek az azonosságát, akit a nyilasok 1944 telén bestiálisan meggyilkoltak. Az oknyomozás során feltárul az a zsidó középréteg kapcsolatrendszere, amely a művészeteket pártolta – érdeklődéssel és gyűjtéssel. S nem különben a nyilasok világa, akiben a magyar történelem a mélypontjára ért. Veszprémi Bernát László azt vizsgálja, hogy a másik középosztály: a magyar középosztály és politikai osztály gondolkodását hogyan befolyásolták Prohászka Ottokár antiszemita eszméi. Czingel Szilvia az utóbbi évek egyik lesikeresebb fotós vállalkozásának, a Forteplánnak a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett kiállítását szemlézi. Bemutatva a vállalkozás történetét és a vizuális dokumentumok jelentőségét a magyar történelem elbeszélésében. Voigt Vilmos a Lőw Imánuel életművének II. kötetét recenzálja – s írása végén meg kellett említse, hogy a nagy szegedi rabbi életmű-sorozatának spritus rectora, Ungvári Tamás nincs velünk többé. Olosz Levente könyvrecenziója két olyan könyvet ismertet, amelyek Izrael magyar építőiről és magyar emlékhelyeiről szólnak.
