Leírás
Két, névhez is köthető rendszer vitájából áll ma a magyar szellemi élet. Horthy és Kádár. A múlt árnyai. Ma is ők uralkodnak rajtunk – mégpedig ezúttal egy rezsimen belül. (Látszólag egymással perben és haragban, azonban abban békésen egyetértve – hogy közösen markolják a torkunkat.) Koporsóikból csontkezeikkel kinyúlva szellemárnyaik viaskodnak, a rovásunkra – akik azt hisszük, hogy élünk.
Mindez lehetséges, sőt: törvényszerű. Hiszen temetetlen holtak bolyongó lidércei: a rettenes (tömeg)gyilkosság elfojtott és lehúzó emlékei nem engednek kibontakozni a múlt jelennél karakteresebb hatalma alól.
Pedig a rendszerváltás után közel negyedszázad telt el. Ez az idő lassan történelemmé merevedik. Így még kiforrottabb formákban mutatják meg magukat az előző korszakok, amelyeket a totális diktatúrák, a holokauszt kora (késő Horthy-kor) és a Rákosi rendszer (a Kádár rendszernek megágyazó sztálinista korszak) választanak el.
S mivel ezeknek a rövid és hosszú rendszereknek a bűneivel a magyar társadalom mindmáig nem nézett szembe – ezért a mai napig foglya. A végre szabaddá vált negyedszázadot nem a jövő építésére használta fel, hanem meddő múltbanézéssel töltötte. S nem a szembenézéssel! Hanem a mindkét oldalról hamis nosztalgiák „haladó hagyománnyá” erőltetésével, amelyek elveszik a levegőt és az energiát olyan történelem kialakításától, amelyek mentesek a kudarcoktól és tévutaktól – amelyek rendre a „zsákutcás történelemhez” vezettek.
A magyar társadalom ahelyett, hogy a holokausztot a tudatába, „kultúrájába” oldotta volna, s ezzel a gyógyulás útjára lépett volna – únja. Elkövetői és elszenvedői oldalról egyaránt. S a „normális” élet akadályának tartja a rá való emlékezést. Ezért marad beteg – lehet, örökre.
Mi szeretnénk meggyógyulni! Szeretnénk egészségesnek lenni – bár ez a magával szembe nem néző társadalomban: lehetetlen.
E számunk fő témája ezért is újra a holokauszt, akkor, amikor a magyar szellemi életet az tölti be (és el), hogy melyik rossz rendszer volt a „modernebb”.
