Leírás
Egyszer s mindenkorra be kell szüntetni a „rinyálást”, hogy itt (és „most”), ez az eltökélten kultúrának szentelt fórum és „kulturális tér” miért foglalkozik minduntalan – a szempontjából – alantasabb politikával. (S néha: alantas politikával.) (Az útmutató példák, a Nyugat, a régi Múlt és Jövő évfolyamait lapozva, nem derült ki belőlük az éppen regnáló miniszterelnökök neve.)
Lehet, el kell fogadni, hogy nincs más választásunk. A világ, s benne a magyar világ olyan sorsfordulóhoz érkezett, hogy tudomásul kell venni a kultúrának alapzatot – anyagi és szellemi feltételeket – biztosító egzisztenciális kihívások és fenyegetések állandósult jelenlétét.
Ha az idei „forró nyár” csak a Soros-plakátok jegyében telt volna, „az is elég lett volna”, hogy reagáljunk a Múlt és Jövőben (ahogy a hozzá kötődő CEU-t érő fenyegetés esetében is tettük), mert ez egy olyan jelenség, ami alapvetően érint bennünket. Nem, vagy nemcsak mint zsidókat – hanem a magyar, vagy úgy általában a kultúra résztvevőit.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásának puszta ténye „már az is elég lett volna”, hogy erről az eseményről nyomot hagyjunk. Annál is inkább, mert ilyen magas szintű izraeli látogatásra eleddig még soha nem került sor. A Múlt és Jövő nem (egy híján) 30 éve, hanem 1911-től, a Patai Józsefhez fűződő elindulásától kezdődően közel 120 éve elkötelezett a zsidó állam eszméjének és sorsának. Ezért egy ilyen legfelsőbb szintű látogatásnak, a két állam közötti kapcsolaterősítésnek valamilyen formában meg kell jelennie a lapjainkon – hiszen a magyar kultúrán kívül az izraeli kultúra népszerűsítése is az „ügyünk”. Egy folyóiratnak nemcsak a jelenével szemben léteznek feladatai, hanem azzal a jövővel szemben is, ahol ez a jelen mint a múlt dokumentációja fog megőrződni.
Arról nem beszélve, hogy a jelen időben, a „köreink”-ben – a Múlt és Jövő tényleges és feltételezett olvasói számára – ez a látogatás vált a diskurzus fő gyúanyagává. A történelmi látogatás, mint konfliktusok metszéspontjába vetetett „fel-fel dobott kő” – avagy, mint: „árulás”. (Ahogy ezt György Péter, főhivatású liberális megmondó és „nyilvános zsidó” – a fogalomról mindenki gondoljon, amit akar – a Népszava aug. 20-i, azaz Szent István-i számában lakonikus magától érthetődöttséggel leszögezte. (” Az Izrael tabu”, Szép Szó melléklet, 1 old.)
Nem biztos, hogy ki tudunk bontakozni a most bennünket körbecsápoló interpretációk és a rájuk épülő elbeszélések polipkarokként fojtogató öleléséből, de muszáj megkísérelnünk. A jelenlegi magyar zsidóságot nem kerülik el a megválaszolatlanul maradt kérdések, amelyeket az európai és a magyar történelem apáinknak tett fel, de a mi fogunk vásik bele. Hiszen az is az egyik oka a mai fogfájásnak, hogy sokkal nagyobb öltönyben vagyunk kénytelen járni-élni, mint ami súlyunk és szellemi kondícióink okán testreszabott lenne, hiszen azt a megöröklött öltönyt a soá előtt rendelték meg és készítették el egy egészen más súlyú, létszámú és struktúrájú közösség részére.
m
