Leírás
Egy-egy folyóiratszámot csak látszólag a szerkesztő állítja össze. Inkább az a szerepe, hogy a fülét rátapassza a korszak szívére, amiben él. S amit ott érzékel, azt igyekezzen belesűríteni a keretbe, ami a Gutenberg-galaxis vége felé még rendelkezésére áll. S hogy ez sikerüljön neki, ahhoz még jókora szerencsére is szüksége van, bár lehet, hogy a szerencsét is „valaki” irányítja.
E számnak eredetileg más lett volna a tematikája. (Trianon. Az emlékév okán, de a COVID ezt a megosztó – különösen zsidó szempontból megosztó – emlékezést elsöpörte. Arrébb tesszük csillapodottabb időkre.)
A holokauszt már háromnegyed évszázada esett meg, alig van már túlélője. Ezért a huszadik századi apokalipszis most új dimenzióit mutatja. Vagy inkább korszakhű kifejezéssel: mutációit.
Hogyan él, hat „terjed” (mint a vírus) az apokalipszis utóhatása harmad- és negyed-generációkban? S mégpedig – ez határozottan új elem a holokauszt-recepcióban –, hogy ezúttal nem csak az áldozatok túlélői szólalnak meg, hanem az elkövetők leszármazottai is. Világszerte ez történik, azonban Magyarországon két dokumentumfilm is – Auschwitzban születni, Gyilkosok emlékműve – felvetette a korszak levegőben sűrűsödő traumatémáját: hogyan birkóznak meg a holokausztban elkövetői oldalról résztvevők utódai a bűn súlyával, amit szüleik és nagyszüleik a sírba vittek magukkal. Ezzel lehetetlenné téve a közös gyászmunkát, s vele a megbékélést – a normális élet folytatását. S hogyan él tovább az áldozati trauma a következő zsidó nemzedékekben? (Online változatunkban jelent meg már róluk írás Gáspár-Singer Anna tollából, s a következő számunkban ezek is átkerülnek a „print”-be.)
Egy ilyen tematikus blokk majdnem hetek alatt összeállt, ezzel oly szerencsésen meghiúsult a szerkesztő rutin összeállítása, s valami egészen újszerű lépett a helyébe. Az újszerűséget új emberek hozták.
Czifra György Péter – egy most nyugdíjba menő ügyvéd, aki nemrég kezdett írói munkába élete új szakaszában, egy újonnan vásárolt Balaton menti kertes házban – egy koncentrációs táborban született lány történetét meséli el, aki német nőként nevelkedett, de felnőtt korában megtudja – akárcsak a táborokból hazakeveredett apja –, hogy magyar zsidó televényből került ki a világba. A „Tavasz” című novellája – mint a szerkesztő kérdésére elmondta – két megtörtént esetet dolgozott fel fikciós formában. S amit a szerkesztő ámulva bámul: ezek a témák (s ez több mint figyelemreméltó!) egyből a legmagasabb irodalmi nívóra emelte a pálya indulását. Hasonlóan briliáns intellektust ismerhetünk meg Kuroli Lászlóban, aki huszonéves pályakezdő bölcsész doktorandusz. Nagyanyjával való utolsó beszélgetése egy elszólásából megtudta, hogy nagybátyja felelős helyeken tevékenykedő nyilas volt. Azonnal bátor és kitartó kutatásba fogott és felgöngyölítette a nyilas nagybácsi megismerhető tevékenységét egészen a rendszerváltás utáni időkig, amikor zsidómentő igaz embernek próbálta magát eladni. („Több olyan folt”). „Kicsi, magyar, szürke” című vehemens publicisztikájában pedig feltárja azokat a hatósági akadályokat, amelyek még mindig az elkövetők „személyiségi jogait” védik. A szerkesztő meggyőződése, hogy erős és szerves kapcsolat áll fent a sziporkázó tehetség s a felszabadító szembenézés között. S ha belegondol – micsoda energiák mentek pocsékba az elmúlt háromnegyed évszázadban az elfojtás beszűkítő, elsorvasztó hatására.
Vári Attila „Macskapóráz” című tragikusan döbbenetes novellájának hőse abban a hiszemben nevelkedik fel egy „nagymamánál”, hogy zsidók leszármazottja, s a nevelőszülő halála után kiderül, hogy épp ellenkezőleg, az igazi apja egy gyilkos náci volt. Vári Attila „klasszikus” író – novellája úgy került ide, hogy a nemrégen elment Erdélyi Lajosról kértem tőle megemlékezést (ez is fikciós erélyeket mutat), s megkeresésemre megkérdezte, hogy 2008-ban miért nem közöltem a Múlt és Jövőhöz beküldött novelláját? Levelezésünkből kiderült, hogy ez csak az internet ördögének volt köszönhető. Azonnal elnézést kértem, s rögtön megígértem, hogy dacára, hogy nem lesz elsőközlés, a következő számban megjelentetem. Itt is a sors volt a szerkesztő – mert ez a novella csak meghatványozza a két pályakezdő teljesítményét. S a témát, ami 75 év múlva is revelációsan katarzisos.
Ezt az összeállítást egészíti Kőbányai János (a szerkesztő) „Pokorni Zoltán könnye” című publicisztikája, ami már ugyan online (HVG) megjelent, de kiegészítésül idetartozik, mert egy ismert magyar politikus érzelmeiről és kételyeiről szól, akinek a nagyapjáról kiderült, hogy noha a II. világháború áldozataként szerepelt a neve egy vitatott emlékművön, de valójában egy szadista tömeggyilkos volt. Ez az eset, és még nem lezárt recepciója, egyedinek számít a közelmúlt történelmében.
Vasvári O. Louise esszéje „A katolikus zsidó Kardos Klára Auschwitzi naplója” is egy nem mindennapi narratívát tár fel – egy 1958-ban írt, 2001-ben publikált, de teljes ismeretlenségben maradt, s most 2020-ban angolul is megjelent napló alapján. Vasvári kutatásai haláláig kíséri a haláltáborokat megjárt – nem katolikus, hanem az igazi jézusi (azaz zsidó) értelemben keresztény szent nő útját. (Remélhetőleg, hogy e publikáció nyomán ez a keresztény-zsidó tanúság bekerül a magyar holokauszt-kánonba és -tudásba.)
Zenében, írásban régi szabály, ha leütünk egy akkordot, azt végig kell vinni az egész művön. Nincs máshogy ez a szerkesztésben sem. A COVID miatt is erősítettünk a könyvrovat kínálatán. Ezek a könyvek, s a recenzensek hozzájuk fűzött mai gondolatai is, továbbviszik a holokauszt kiheverhetetlensége témáját. Haklik Norbert Olvasónaplója Konrád György posztumusz esszékönyvét (Sétabot – Ásatás 3) ismerteti. Az utolsó magyar zsidó nemzedék tagjáét, aki a holokauszt előtt szocializálódott, s felnőtt-gyermek fejjel a katasztrófából merítette egész életművén végigvonuló világszemléletét, amely ezért minden írásán rajta hagyta a nyomát – azokon is, amelyek a 20. század végének európai konfliktusaival foglalkoznak. Gyurkovics Tamás fiatal író Migrén. Egy bűntudat története című műve nemcsak jó regény, de annak az örvendetes ténynek is bizonyítéka, hogy az új, és nem áldozati oldalról „érintett”, nemzedékek is felfedezik a holokauszt témáját – mint a saját létezésük számukra még ismeretlen, de mégis meghatározó előtörténetét. Ilyen szerző Zoltán Gábor is, akinek Orgia című dokumentumregénye revelációs hatással állította a figyelem központjába a Budapest XII. kerületében 1944 végén és 1945 (!!!) elején történt zsidógyilkosságokat, a holokausztnak nemzetközi viszonylatban is egyedülálló s 100%-ban magyar elkövetőket felvonultató rémtetteit. („A gyilkosok emlékműve” című filmnek is ő a narrátora.) Szép versek 1944 című most megjelent összeállítása – ritkán szabad használni a jelzőt – zseniális ötleten alapszik. A szélcsendes szocialista években rutinszerűen minden évben megjelenő antológia mintájára összeszedte a holokauszt évében a sajtóban megjelent verseket. Nincs az a történelmi elemzés, adatprezentáció, amely érzékletesebben ábrázolná szembesítő erővel mi az: a magyar holokauszt.
Péntek Orsolya két könyvet ismertet. Egy 1949-ben írt holokauszt-naplót, amelyet a Kieselbach Galéria jelentetett meg (de a COVID miatt a sajtó bemutatója késik). A naplóíró Szarvasról indult és tért vissza a haláltáborok tapasztalatával. (Kieselbach Tamásnak írtam, hogy a szintén szarvasi Itamár Jaoz-Kesztnek is küldje meg feltétlen a könyvet – a halála oly tragikusan annullálta a postázást.) A másik bemutatott könyv szerzője Erdélyi Ágnes, Radnóti Miklós féltestvére. Ő is írónak és költőnek indult bátyjával szoros kapcsolatban. (Bíró-Balogh Tamás érdeme, hogy összeszedte az alig elkezdett életmű szétszórt darabjait.) Péntek Orsolya egy fontos szempontot vet fel vele kapcsolatban – ami azonban egy egész elpusztított nemzedékre érvényes. Nevezetesen, hogy mivé érett volna az ígéretes pályakezdés, ha nem Auschwitzban végződik?
Huszár Ágnes is két könyvet ismertet. Zerkowitz Judit, a koronavírus-járvány alatt elment kitűnő tanár (ELTE BTK) önéletrajzi regényét, amelynek központjában szülei rejtekhelyen bujkálása áll 1944-ben (Megtörtént. Minden szó igaz), amit egy barátaiból álló Facebook-csoport adott ki (ilyen is van), valamint Dr. Alex Sternberg Recipes From Auschwitz. The Survival Stories of Two Hungarian Jews with Historical Insight című könyvéről, amelynek tengelyében egy pápai zsidó család Auschwitz-élményének feldolgozása áll.
Haraszti György „A Kárpát-medencei zsidóság annotált kronológiája 1918 és 1945 között” című megjelenés előtt álló kötetének bevezetője egyben egy széles kiterjedésű – és igen kritikus – áttekintés a magyar holokauszt-irodalomról. Kovács M. Mária „Bethlen István a zsidókérdésről, a numerus claususról és a zsidótörvényekről” című tanulmánya, sokunk fájdalmára, posztumusz közlés. Azt a so called „bethleni konszolidációt” mutatja be közelebbről, ami mégiscsak és nem véletlen vezetett el a holokausztig. Ez a tanulmány a Randolph L. Braham által kezdeményezett Tanulmányok a holokausztról antológiasorozat befejező, XII. kötetében jelent meg. Braham professzor a fiatal holokauszt-kutatóknak indulási lehetőséget biztosító tevékenységére két munkatársa Schmal Alexandra és Molnár Judit emlékezik. Egyúttal közöljük az antológiák tartalomjegyzékét s a bennük szereplő alkotók munkáinak a jegyzékét – ami a magyar holokauszt-kutatás számára fontos kiindulópont lesz. Bakó Endre, a kevéssé ismert debreceni költő, Nagy András életútján keresztül mutatja be, hogy a holokauszt szorításában, nemcsak táborokban és munkaszolgálatban lehetett elpusztulni. A költőtől viszonylag sok verset közlünk – nem illusztrációként, hanem hogy visszahozzuk a felejtésből.
Cziegler István (először a Múlt és Jövőben) „Kain jele” című tanulmánya az első bibliai gyilkos szereplőről nem a holokauszthoz kapcsolódik – végre! –, hacsak az ősbűn – „az ember embernek gyilkosa” – történeti okán nem. Gergely Ágnes önéletrajzi emlékezéseiből közöl töredékeket. Vasas Tamás – ő is először publikál lapunkban – Linda Pastan amerikai zsidó költőnő verseiből fordított, s mellette be is mutatja a szerzőt.
Magával a COVID-dal (már egy éve uralja az életünket) csak Györe Balázs versei foglalkoznak, s áttételesen Krúdy Gyula tárcája – igaz, az a 100 évvel ezelőtti hasonló tapasztalatról, a spanyolnátháról írt.
„Lapzárta után” (egy lapot sosem lehet lezárni) ért Itamár Jaoz-Keszt halálhíre. Egy emlékezést beszorítottunk a (COVID miatt) megkésett lapba, de jelentőségére, a halával támadt űrre, még vissza fogunk térni.
